Szolgálat 50. (1981)
Őrsy László: Egység és különféleség a keresztény közösségben
szerét. Ha vannak új meglátásaik, azok inkább a misztériumok állandó szemléletéből vagy misztikus ihletből fakadnak, mint újonnan szerzett filozófiai fogalmakból. A nyugati egyház a 12—13. században mély változáson ment át. Teológusai fölfedezték Arisztotelész bölcseleti rendszerét, és elkezdték használni módszereit a keresztény kinyilatkoztatás titkainak magyarázására. így miközben Kelet továbbra is gazdag költői formákban beszélt a Szentlélek bennünk lakozásáról, Nyugat a kegyelem, a beöntött és szerzett erények, az érdemszerző cselekedetek stb. kifinomult és pontos fogalmi értelmezéséig jutott. Világos, hogy a Lélek és jelenléte nem volt más keleten és más nyugaton; ugyanúgy világos, hogy sokféleképpen magyarázták. Ugyanígy különbözőképpen közelít a két egyház a szentmise, az Eukarisztia titkához. A keletiek számára a liturgikus cselekmény szervesen egy, és még fogalmilag sem szabad részekre metélni. Szerintük az adományok, a kenyér és bor átváltozása csak az epiklézis, a Szentlélek segítségül hívása után megy teljesen végbe. A nyugatiak ugyanezt a liturgiát tudományosan elemzik. Meghatározzák a szentség formáját és anyagát. Az átváltoztatás szavait úgy veszik, mint amelyek külön-külön hatékonyak a kenyér és a bor fölött, bizonyos beteljesedést jeleznek, bár a cselekmény lényegileg még nem teljes. Nem tartják a Szentlélek segítségül hívását a szentség lényegéhez tartozónak. A keletieknek az ilyen magyarázat töredékes látásmód; a nyugatiak szemében eleget tesz a tudományos teológia követelményeinek. Megint világos, hogy az áldozati adományokat megszentelő Lélek egy; a hívők értelmezése viszont sokféle. Térjünk vissza a tények magyarázatához Láttunk példákat az egységre és különféleségre mind a keresztény közösség múlt történetében, mind jelen életében. E bonyolult események ténye nem tagadható, de megmarad a feladat, hogy megmagyarázzuk őket. Most erre fordítjuk figyelmünket. Célunk valójában az, hogy fölfedezzünk néhány — ha nem is minden — benső törvényt, amelyek a közösségben a jó egyensúly kialakulását irányítják. Hogyan járjunk el ennek érdekében? Indítványunk: képzeljünk el egy történelmi színjátékot. Ott vannak a dráma szereplői: először is Isten, aki belép az emberi történelembe, tevékeny részt vesz benne, és szól az emberekhez; azután körülötte valamennyi emberi személy a föld egész színén, alakítva a történelem folyását és alakulva általa; mind látják és hallják a jeleket, amelyeken át Isten közli magát velük. Végül ott van Isten Lelke, aki benne lakik az emberekben, és összetartja közösségeiket; sohasem látható emberi szemmel, sohasem szól emberi szóval, mégis értelmet és erőt önt a keresztény emberekbe és közösségeikbe. Vagyis a megértést keresve kissé szokatlan módszert követünk. Ahelyett hogy elvont fogalmakkal és személytelen állításokkal dolgoznánk, arra hívjuk meg az olvasót, hogy az egész témát személyes viszonyok alakjában fogja fel. így megtaláljuk Istent az emberi történelem színpadán, és látjuk a neki felelő 78
