Szolgálat 50. (1981)

Nemeshegyi Péter: Élet a Szentháromságból

értünk“ (Róm 5,8). Isten Fia, aki mindennél kedvesebb az Atyának, a Fiú, aki maga is Istentől született Isten, magára vette a mi szenvedésünket, a mi halálunkat. A bűnösök őt tették meg bűnbaknak, pedig ő volt az egyetlen bűntelen. És ő mindent eltűrt, mindent elszenvedett, mindent megbocsátott és szeretetté változtatott. És ez a szeretet nem egy jóakaratú ember hiábavaló döngetése a bajunkkal nem törődő ég zárt kapuján, hanem a bűnös világ sötét falába ütött rés, amelyen átcsillan az Atyaisten végtelen szeretete: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az örökké éljen“ (Jn 3,16).

A Szentháromság egy Isten élete

Jézust ilyen értelemben „Fisten Fiának“ vallani egyértelmű volt tehát az Isten határtalan szeretetéről való vallomással. De ez egyben egészen újszerű, sajátosan keresztény istenfogalomhoz vezetett. Az ószövetség történelme megértette a zsidókkal az egy, élő Istent. Ennek az élő Istennek benső életére vet új fényt a keresztény hitvallás. Talán legjobban egy középkori angol hittudós, a párizsi Szent Viktor kolostor szerzetese, Richárd gondolatmenete érteti meg velünk, hogy milyen hallatlan felfedezésről van itt szó.

Richárd a szeretet teológusa. Az „amor" és „caritas“ fogalmak boncolgatásával igyekszik felderíteni az Isten életének titkát. Magyar nyelven sajnos csak az egy „szeretet“ szó áll rendelkezésünkre ennek a két nagyon is eltérő fogalomnak kifejezésére. Pedig gyakran teljesen ellentétes alapbeállítottság kifejezéséről van szó. A falánk emberről mondjuk: „szereti az ételt“, a részegesről: „szereti az italt“. Nem éppen dicséret az ilyen megállapítás. Ha pedig hozzátesszük a „nagyon“ határozószót, akkor éppenséggel kemény bírálat lesz belőle. Az ilyen „szeretet“ voltaképpen „önszeretet“. Van ugyan jogos önszeretet is, de az önszeretet magában véve sohasem lehet csodálatunk tárgya. Ha pedig valaki „nagyon“, sőt „mindennél jobban“ szereti önmagát, akkor ennek az embernek az élete a maga számára értelmetlen üresség, másoknak pedig pokol.

De van egészen más szeretet is. Ha egy feleség önfeláldozóan ápolja évtizedeken át ágyhoz kötött férjét, és amellett csendes boldogság tölti el lelkét, ennek csak egy oka lehet: nagyon szereti az urát. Az ilyen szeretet nem önszeretet, hanem annak éppen ellenkezője. Amikor így szeretünk, kilépünk önmagunkból, életünk súlypontját áthelyezzük egy másik személyre. Ha az embernek ez sikerül, ha nem saját magát, hanem másvalakit szeret: házastársát, szüleit, gyermekeit, barátait, embertársait, akkor élete a maga számára szép, másoknak pedig áldás és boldogság. Az ilyen ember él és éltet.

Ilyen meggondolások alapján érthetjük meg, miképpen különbözteti meg Richárd az „amor“-t és a „caritas“-t. Az „amor" szó általános értelmű, és minden vonzódás kifejezésére alkalmas, akár önszeretetről, akár mások iránti szerétéiről van szó. De a „caritas“ az „amor“-nak csak egyik fajtáját jelenti, vagyis a másokra irányuló szeretetet. Richárd idézi Nagy Szent Gergely pápa szavait:

72