Szolgálat 50. (1981)

Hets Aurelián: P. José de Anchieta boldoggá avatása

nagy barátja, a széles látókörű harmadik kormányzó, Mem de Sá áttelepítette egy könnyebben védhető dombra. Nekik köszönhető Rio de Janeiro alapítása is (1567). Alig múlt el egy évtized, és már a második legnagyobb brazil város társalapítója lett.

Közben ismét hívták az őserdők távlatai, az ismeretlenség, az életveszély, a lelkiismereti kérdés, hogy Isten gyermekei ott a hitetlenségben élnek, és a kárhozat áldozatai lesznek. „Pobre Jósé“, szegény József, szokta mondogatni magának; faunoknak hagyod őket ott az erdőben, és nincs sípod, amellyel kicsalnád az erdőből, és összeterelnéd aklodba. (Lásd cikkünket: „Fáy Dávid indián misszionárius": Szolgálat 38. sz.) Anchieta sohasem tudott nyugodni. Még halála előestéjén, betegen is felkelt, hogy egy betegebb rendtársán segítsen. Akkor esett el utoljára. Leveleiben is a leggyakoribb a mozgást, helyváltozást jelentő ige. Pedig bizony sokszor nem kis nehézséget jelentett neki a folytonos úton levés. Rendtársa, P. Fernáo Cardim örökítette meg a következő jelenetet, amelynek színhelye egy magyar ifjúsági regény brazil környezetének felel meg. (Migend Dezső: A Säo Mateus-i remete.) Ezt írja: „Onnan, a Säo Mateus-i dombról megyünk a falu felé, és íme a másik dombról jön egy indián leány. Kezében porcelán edény, tele süteménnyel, meg egy kancsó hideg víz, és sietve mondja: Gazdám küldi Padre Jósénak. Ez a Padre Jósé Anchieta volt, aki mögöttünk jött mezítláb, igen fáradtan.“

Sok olyan alkotás létesült akkor, amely több jezsuitának közös műve volt, de a köztudat mindig Anchietát emelte ki, ezt az alázatos, szerény, szegény, békés, megértő szerzetest. Módszerei az indiánok térítésében, kezelésében még századok múlva is megállják helyüket. A mai apostolkodásnak is egyik legnehezebb kérdése a kultúrálatlan, eredeti állapotukhoz ragaszkodó indiánok problémája. Sokszor még olyan nemzetközi fórumnak látszó szerv, mint a Rotterdamban a múlt év novemberében ülésező 4. Russel Tribunal is elfogultan szól hozzá ehhez, és még olyan eredményekkel rendelkező missziót is alaptalanul elítél, mint a szaléziek amazonasi missziója.

Házfőnöki tisztet is viselt Anchieta, és 7 éven keresztül a brazil tartomány provinciálisa is volt. Még megérte, hogy más rendek is belekapcsolódtak az itteni apostolkodásba, mint például 1584-től kezdve a bencések, ferencesek és kármeliták. Mikor már fáradtnak érezte magát, akkor azt kérte elöljáróitól: olyan házba helyezzék, ahol közel lehet indián lelkigyermekeihez.

Bár a jezsuiták a ferenceseknél szorgalmasabbak voltak feljegyzéseikben és jelentéseikben, mégsem hagytak számbeli adatokat Anchieta miséinek, szentségkiszolgáltatásainak számáról. A ferences Juniperus Serra — aki szintén Majorka szigetéről származott, a XVII. sz. második felében kezdte el misszióját Kaliforniában, és a Portola Valley-beli magyar bencések fáradoznak boldoggá avatásán — 6000 indiánt keresztelt és ötezret bérmált. Anchieta működése alig maradhat el e mögött; de tevékenységét nem lehet puszta számokon mérni. Életműve sokkal átfogóbb volt, amit így fejezett ki Brazíliába érkeztekor: „Ez a föld a mi vállalkozásunk.“

52