Szolgálat 50. (1981)

Béky Gellért: Istenkeresés Japánban

tudományok tanárai szinte mindnyájan jelen voltak az előadáson. Mintha a szabatos, tárgyilagos tudományok művelői és a közvetlenül az emberi élettel foglalkozó szakemberek számára kézzelfoghatóbbak lennének a nagy keresz­tény igazságok. Az irodalmárok már nehezebb dió. Itt, ezen az összejövetelen hallottam, hogy pl. a kiotói egyetem irodalomtanárai lekicsinylik, lenézik a val­lást. Japánban rengeteg az ún. „hjóronka“, irodalmi és egyéb „kritikus“. Ezek­kel is nehéz boldogulni. Ennek ellenére meglepően sok író vallja magát keresz­ténynek, vagy dolgoz föl vallásos témákat műveiben. Viszont az is igaz, hogy jórészüknek meglehetősen egyéni felfogásuk van a kereszténységről. Hiába, mintha az irodalom embereinél nem annyira a logika vagy a szabatos, tárgyila­gos érvek lennének a mérvadók; mintha inkább az érzelmi, szubjektív átélés meg válogatás, ínyenckedés vezetné az illetőket a hit és a vallás világában. 6. A japán keresztények száma - katolikusoké, protestánsoké együttvéve — hivatalosan az egy millió körül mozog. A becslések szerint azonban több millió vallja magát kereszténynek, istenhivőnek, bár nem igen gondolnak a ke- resztségre, vagy különféle okoknál fogva nem tudják magukat rászánni. Ismét mások nagyra becsülik, sőt irigylik a keresztényeket, mint pl. az a narai közép­iskolai tanár is, akivel az ószakai katolikus egyetemen találkoztam. Az illető szerint mi keresztények szerencsés helyzetben vagyunk. Hiszünk Istenben, tehát rá hivatkozhatunk erkölcsi kérdésekben: „Isten akarata; Isten lát, ha az emberek nem is tudnak róla, mit gondolsz vagy mit cselekszel; Isten jutalmaz, büntet stb.“ Ök azonban — panaszkodott — szinte tehetetlenek erkölcsi neve­lés dolgában. „Mit is mondjunk növendékeinknek, miért szabad vagy nem sza­bad valami? Miért kell ezt vagy azt megtenni? s miért nem szabad, nem illik az ilyen vagy olyan cselekedet? A szokásra, parancsra való hivatkozás ma már nem érv; a szabály, az előírás, törvény stb. nem meggyőző érv egy-egy tett er­kölcsössége vagy erkölcstelensége mellett a mai ifjúság számára. Különben is minden viszonylagos erkölcsi téren: így tanítjuk mi is. Nincs mércénk, nincs megfellebbezhetetlen érvünk és biztosítékunk erkölcsi vonalon. Egészen más a helyzet, ha valaki hisz Istenben.“ Én magam is meglepődtem ennek a fiatal tanárnak a szavain. Számunkra ez annyira magától értetődő, hogy szinte rá sem gondolunk már a nevelésben. Ti. hogy mennyire szorosan, elválaszthatatlanul összefügg az istenhit az er­kölcsösséggel. A nemkeresztényeknek igen sokszor élesebb a szemük ilyen tekintetben. Jelenleg félelmetes arányokat kezd ölteni Japánban a fiatalkorúak bűnözése. Főleg a 13—15 évesek okoznak sok gondot a nevelőknek. Szinte nem bírnak már velük az iskolában. Mindezért a szülőket vagy magát az iskolát okolják a „kritikusok“. Pedig kár csak azokat kárhoztatni, ha nem mutatunk rá a prob­léma valódi gyökerére: isteni kezesség nélkül nincs, nem is lehet megbízható erkölcsösség! Talán ez az egyik oka annak, miért tódulnak olyan tömegesen a katolikus iskolákba a fiatalok, annak ellenére, hogy ott többet kell fizetni (mivel az állami segély sokkal kevesebb, mint az állami iskolákban). Tokiói egyetemünkre tíz­26

Next

/
Thumbnails
Contents