Szolgálat 49. (1981)

Könyvszemle - X. Léon-Dufour: Szemben a halállal (Szabó F.)

Léon-Dufour főleg az evangéliumok alapján elemzi Jézus magatartását a halállal szemben. Igyekszik itt a „történeti-kritikai“ módszer szintjén megmaradni, vagyis az ősegyház hitét tükröző szövegeket az első részben nem veszi figyelembe. Szent Pál teológiájával a második részben foglalkozik. így az első rész végén részben függőben maradnak olyan kérdések, mint pl.: Miért volt Jézus halála egyetemes jelentőségű, vagyis miért Jézus halála a megváltásunk? Persze lényegében megadja a választ azzal, hogy Jézus szeretetből mindvégig hűséges volt. De a szótériológia valamennyi problémájára nem tér ki (ez nem is állt szándékában). Mint az eredeti bún titkánál, úgy a megváltásnál sem elégséges az ún. korporativ személyiségre hivatkozni, még ha ez meg is magyarázza Szent Pál elgondolását. Egyébként Pál a római levélben helyesen rámutat arra, hogy Ádám és Krisztus között nemcsak párhuzam, hanem ellentét is van. Igazában csak Krisztusban vagyunk szolidárisak; a kegyelem (fogadott fiúság) tesz bennünket Isten gyermekeivé és Krisztusban testvérekké.

Krisztus halála Isten kinyilatkoztatása a hivő számára, mert a szeretet kifejezése; és Isten Szeretet. A hittől elvonatkozó puszta „történész" csak Jézus átszűrt oldalát látja. Isten hallgat. És mégis ez a hallgatás jobban kinyilatkoztatja őt a hívőnek, mint a Sinai mennydörgése vagy a Hóreb morajlása. Az isteni kinyilatkoztatás egyszer s mindenkorra Jézusban öltött alakot. De ez az alak eltűnt. A hit szemével nézve Jézus feltámadt. „Ezentúl az isteni Szó elérhet engem minden ember révén, akiben a Lélek felismerteti velem a dicsőséges Krisztus arcát. A nap, amelyet a tenger hullámai tükröznek, százezer csillogó nappá változik. És mégis: a halál továbbra is kaszabol könyörtelenül. És Isten továbbra is hallgat. Eltűnt azoknak az alakja, akiket annyira szerettünk; egy napon én magam is eltűnök barátaim tekintete elől. Mégis: tudom, kibe vetettem bizalmamat. Isten hallgatására tehát nem hideg hallgatással válaszolok; a Lélek ezt mondatja velem: Abba, Istenem, jelen vagy! Te, aki Szeretet vagy, erősebb a halálnál“ (289—290).

Léon-Dufour könyvéhez függelékként hozzácsatolta egyik érdekes cikkét („Túl a halálon...), amely az Études 1972. novemberi számában jelent meg. Ebben mintegy összefoglalja „Jézus feltámadása és a húsvéti üzenet“ c., 1971-ben megjelent könyve néhány következtetését. A halál — a keresztény halál — elválaszthatatlan a feltámadástól. Ezért néhány gondolatot még e függelékből is átveszünk.

A szerző gyakran hangsúlyozza, hogy az újszövetségi „elképzelés-ábrázolás“ másodlagos; az alapvető állításokra kell figyelnünk. És ezek lényegesen különböznek pl. az ószövetségi apokaiiptikáétól. Természetesen a Szentírás értelmezésénél figyelembe kell vennünk az állítások mögött meghúzódó antropológiát, az emberre vonatkozó tant. Az újszövetségi antropológia különbözik a platonista emberfelfogástól. Az ember nem két önálló valóság, test és lélek összetétele. A test és a lélek egyetlen valóságnak két szempontja. Az ember nem anyagba költözött szellem vagy sárba gyúrt angyal. Az ember maga a teste: testén keresztül van jelen a világban, nyilatkozik meg, kerül kapcsolatba másokkal. A Credo sem a lélek halhatatlanságáról, hanem a test (caro, szarx) feltámadásáról beszél. A feltámadás pedig nem egy hulla megelevenedése. Az élő Isten, aki Krisztust feltámasztotta, vagyis új, megdicsöült létet adott neki, minket is feltámaszt majd. Amint az egész ember bal meg, úgy az egész ember támad fel, vagyis átalakulva új létrendbe lép át.

Hogy hogyan történik ez, nem tudjuk. Csak azt tudjuk, hogy az élő Istennel, a megdicsöült Krisztussal leszünk. Úgy is mondhatjuk, hogy a feltámadás új teremtés lesz. Természetesen „én“ halok meg és „én“ támadok fel. Maga Isten teremti meg a folytonosságot a volt evilági én és a megdicsöült én között. Nem a testemet alkotó kémiai és egyéb anyagok felvétele jelenti tehát a folytonosságot, hanem Isten újjá teremtő tette folytán énem ugyanazon test által fejezi ki magát, mint földi életében. Mivel testem volt a „helye“, eszköze, kifejezése a világgal, főleg másokkal való kapcsolataimnak, most a megdicsöült test (ugyanaz a test, de megszabadulva a tér—idő kötöttségeitől) lesz a testvéreimmel való kommúnió közvetítője!

89