Szolgálat 49. (1981)

Az egyház szava - Találkozás az öregekkel a müncheni Liebfrauendomban

7. Az utolsó vigasz, amit együtt keresünk, kedves vándortársaim „e siralomnak völgyében" (Salve Regina), a vigasz a halál arca előtt. Születésünk óta feléje tartunk, de öregkorban évről évre tudatosabbá válik bennünk közelsége, hacsak nem fojtjuk el erőszakkal tudatát gondolatainkban és érzéseinkben. A Teremtő úgy intézte, hogy öregkorban szinte természetes az előkészület a halál elfogadására és kiállására, egyre könnyebb és mintegy begyakorlódik. Hiszen az öregedés — mint láttuk — lassú búcsúzkodás az élet töretlen telijétől, a világgal való akadálytalan kapcsolattól.

Az élet és a halál nagy iskolája elvezet nem egy nyitott sírhoz, odaállít sok halálos ágy mellé, mielőtt mi magunk jutunk oda, hogy - úgy adja Isten — mások állják körül imádkozva a mienket. Az öregember több ilyen leckeórát vett az élettől, mint a fiatal, egyre gyakrabban él át ilyeneket. Ez az ő nagy előnye a nagy küszöb felé vezető úton, amelyet gyakran egyoldalúan szakadéknak és éjszakának képzelünk.

A mi oldalunkról nem láthatunk át tisztán a küszöbön; de akik megelőztek bennünket, azoknak Isten talán gyakrabban megengedi, mint gondolnánk, hogy az ő szeretetében élve életünket kísérjék, gondjukkal körülvegyék. Mély és élő hit sugallatára kapta ennek a városnak egyik temploma védőszent gyanánt „az elhunytak temploma" (Allerseelen-Kirche) nevet. És a két római német templom: „Temetőben Szűz Mária“ és „A szegény lelkek Szűz Máriája". Minél inkább elérkeznek látható környezetünk emberei segítőképességük határához, annál inkább lássuk meg Isten szeretettnek követeit azokban, akik már átmentek a halálon, és odaát várnak ránk: a szentek, főleg személyes védőszentünk, valamint elhunyt hozzátartozóink és barátaink, akik reményünk szerint Isten irgalmában otthonra leltek.

Sokan közületek, kedves nővéreim és fivéreim, elveszítették élettársuk látható közelségét. Lelkipásztori kérelmem hozzájuk: Engedjétek mindig tudatosabban, hogy Isten legyen élettársatok, akkor egyben azzal is kapcsolatban vagytok, akit egykor útitársatokul adott, és aki most maga is Benne találta meg középpontját.

Istennel való bizalmas viszony nélkül végső soron nincsen vigasz a halálban. Hiszen éppen ezt akarja ö a halállal: hogy legalább életünknek ebben az egyetlen magasztos órájában ejtsük magunkat teljesen az ö szeretetébe, anélkül, hogy bármi más biztonságunk volna, mint éppen ez a szeretet. Hogy is mutathatnánk meg neki jobban a hitünket, reményünket, szeretetünket!

Egy utolsó gondolat ebben az összefüggésben; bizonyára sokatok szívéből fakad. Maga a halál is vigasz! Ez a földi élet, még ha nem is lenne „siralom- völgye", nem adhatna számunkra örökké otthont. Mind jobban fogsággá, „szám- kivetéssé" válnék (vö. Salve Regina). Mert „minden múlandó csak hasonlat" (Goethe: Faust zárókórusa)! Ajkunkra tolulnak hát Szent Ágoston soha el nem halványuló szavai: „Magadnak teremtettél minket, Urunk,1 és nyugtalan a szívünk, míg Benned meg nem nyugszik!" (Vallomások I 1,1).

58