Szolgálat 49. (1981)

Az egyház szava - A „Dives in misericordia“ enciklika (Franz Dander nyomán)

elsődlegesebb: Isten már a teremtéstől szeretettel fordul teremtménye felé, s ez még fokozódik a kiválasztás isteni titkaiban.

IV. A tékozló fiú példabeszéde (Lk 15). Ez az irgalom újszövetségi kinyilatkoztatásának csúcspontja, jóllehet sem az „igazságosság“, sem az „irgalom“ szó nem fordul elő kifejezetten benne, Krisztus egyszerűsíti és elmélyíti az ószövetségi tanítást. A fiút illetően a súlypont nem annyira külső, mint belső nyomorúságán van; rájön, hogy elvesztette emberméltóságát, vagyis az igazságosságnak megfelelően kezdi látni és megítélni magát. Az apa viszont - a mennyei Atya — a végsőkig hű marad önmagához és szeretetéhez, folyvást fiának tekinti a — már Ádámban — eltévelyedett embert, értékeli a megtérő magatartását, és ennek megfelelően jár el vele szemben. Az igazi megtérés a szeretet és irgalom műve. „Az irgalom sajátos és igazi jelentése nemcsak abban áll, ahogyan - egyszerre a legélesebben és a legrésztvevőbben — az erkölcsi, anyagi vagy fizikai rosszra tekint; akkor érvényesül különlegesen és igazán, amikor újraértékeli, előmozdítja és kifejti a jót a rossz minden fajtájából, amely a világban és az emberben előfordul. így értelmezve ez Krisztus messiási üzenetének fő tanítása, és a művét létrehozó hatóerő.“ így értették és gyakorolták követői is: teremtő szeretetként, amely nem hagyja magát legyőzni a rossztól, hanem legyőzi a rosszat jóval (Róm 12,21).

V. A húsvéti titok. Ebben tetőződik az isteni irgalom megnyilvánulása. A megfeszített Fiúban hinni annyi, mint hinni Istennek a világban jelenlevő, munkálkodó szeretetében, amely erősebb minden rossznál, és elsősorban a rossz legmélyebb gyökere: a bűn és a vele összekapcsolódó halál ellen irányul. Krisztus feltámadása a rossz végleges legyőzésének, a beteljesülő Istenországnak meghirdetése és valóságos kezdete. A húsvéti Krisztus az isteni irgalom eszkatoló- gikus megtestesülése, eleven, végleges jele. A Szentatya itt kitér Mária szerepére, aki különleges, rendkívüli módon tapasztalta magán Isten irgalmát, és szívének áldozatával a kereszt alatt részt vett az isteni irgalom túláradó megnyilvánulásában.

Itt kezdődik az enciklika második főrésze: hogyan hirdesse és hogyan valósítsa meg az Egyház ezt az örömhírt az emberiség jelenlegi helyzetében.

VI. „Irgalma nemzedékről nemzedékre“ (Lk 1,80). A pápa először is nagyarányú képet rajzol a mai emberiségről. A tudomány és a technika nagy lendülettel fejlődik, növeli az ember öntudatát, az egység és szolidaritás érzékét. De érezzük „a növekedés válságait“ is (vö. GS 10). Az egzisztenciális aggodalom egyre nő. Nemcsak a háborús veszély miatt, hanem anyagelvű civilizációnk egészének következményeképpen. A „dolgok“ (anyagi javak, ösztönkieíégítés, jogi igények) elválnak a személytől és fontosabbá válnak nála. Ez szabad teret nyit az ember elnyomásának. Elhalványodnak az emberi alapértékek, növekszik a világ nagy részében a nyomor. A puszta igazságosság nem tudja megoldani a problémákat. Az ebből kiinduló cselekvés könnyen eltorzul, gyűlölet, kegyetlenség kerekedhetik felül benne, de legalábbis nem vezet szükségképpen a személyek találkozására. „Summum ius summa iniuria.“ Nem hiába tiltakozik Krisz52