Szolgálat 49. (1981)

Tanulmányok - VI. Pál pápa: Gondolatok a halál küszöbén

ember se dicsekedhessék Isten előtt (1Kor 1,27-28). Az én megválasztásom két dolgot jelez: saját csekélységemet; a Te irgalmas és hatalmas szabadságodat. Nem állt meg ez még hűtlenségeim, nyomorúságom, elárulásodra tanúsított képességem előtt sem: „Én Istenem, én Istenem, azt merném mondani... elragadtatott örvendezéssel merészelem mondani Rólad: ha nem lennél Isten, igazságtalan lennél, mert súlyosan vétkeztünk... és Te kiengesztelődsz. Haragra ingerelünk Téged, Te pedig irgalmadhoz vezetsz bennünket!“ (PL 40,1150)

íme itt vagyok szolgálatodra, itt vagyok, hogy szeresselek. íme, felmagasztalt állapotba jutottam, amely nem enged többé visszaesnem szegény emberi, ösztönös lélektanom törvényszerűségeibe; hacsak azért nem, hogy eszembe jusson életem valósága, és hogy a leghatártalanabb bizalommal adjam meg köteles feleletemet: „amen; fiat; Tu scis quia amo Te“; úgy legyen, úgy legyen, Te tudod, hogy szeretlek. Feszültség tölt el, és a tökéletes hűség állandó aktusába rögzíti szeretetből szolgáló akaratomat: „in finem dilexit“, mindvégig szeretett. „Ne permittas me separari a Te.“ Ne engedd, hogy Tőled elszakadjak. A jelen élet napáldozata, amely derült nyugalomról álmodoznék, éppen ellenkezőleg a virrasztás, az odaadás, a várakozás növekvő erőfeszítése kell, hogy legyen. Nehéz dolog; de a földi zarándoklás céljára a halál a pecsét, az a híd a Krisztussal való nagy találkozáshoz az örök életben, összeszedem végső erőmet, és nem vonom vissza a megtett teljes odaadást, a Te szavadra gondolva: „consummatum est“, minden beteljesedett.

Megemlékezem, mit jósolt az Úr Péternek a haláláról: „Bizony, bizony mondom neked ... amikor megöregszel, kiterjeszted a kezed, és más övez fel téged, és oda visz, ahová nem akarod. Ezt azért mondta neki, hogy jelezze, milyen halállal dicsőíti meg Istent. Ezek után hozzátette: Kövess“ (Jn 21,18-19).

Követlek; és megértem, hogy nem léphetek ki rejtve e világ színpadáról; ezer szál köt az embercsaládhoz, ezer az Egyház közösségéhez. Ezek a szálak majd maguktól elszakadnak; de én nem felejthetem, hogy egy végső kötelességet kívánnak meg tőlem. „Discessus pius“, jámbor halál. Lelkem előtt ott áll majd annak emléke, hogyan búcsúzott el Jézus e világ ideigvaló színpadától. Emlékezzem, hogyan látta előre állandóan és jósolta meg gyakran szenvedését, hogyan számlálgatta az időt, „az ő órájára“ várva, hogyan töltötte el lelkét és tanítását eszkatológikus rendeltetésének tudata, és hogyan beszélt küszöbön álló haláláról tanítványainak az utolsó vacsorán mondott szavaiban. Végül pedig hogyan akarta, hogy haláláról örök időkre megemlékezzenek az eukarisztikus áldozat intézménye által: „mortem Domini annuntiabitis donee veniat.“ Az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.

Egy minden másnál fontosabb mozzanat: „tradidit semetipsum“, önmagát adta értem; halála áldozat volt; a többiekért halt meg, értünk halt meg. Halálának magányát csordultig töltötte a mi jelenlétünk, átjárta a szeretet: „dilexit Ecclesiam“, szerette az Egyházat (gondoljak Pascal „le rhystére de Jésus"-ára). Halála az övéi iránti szeretet kinyilatkoztatása volt: „in finem dilexit“, mindvégig

24