Szolgálat 49. (1981)

Tanulmányok - VI. Pál pápa: Gondolatok a halál küszöbén

és bölcs ismeretem lenne a világról és az életről. Úgy gondolom, az ilyen ismeretnek elismerésben kellene kifejeződnie: minden ajándék volt, minden kegyelem. És milyen szépséges tájékon haladt át az ember; túlságosan is szép volt, úgyannyira, hogy elbűvölten hagytuk odavonzani magunkat, holott jelnek és hívásnak kellett volna tűnnie. De mindenképpen úgy látszik, hogy a búcsúnak az elismerés, sőt a hála nagy és egyszerű aktusában kell kifejezésre jutnia: Ez a halandó élet, viszontagságai, sötét titkai, szenvedései, végzetes esendő- sége ellenére, gyönyörű valóság, mindig eredeti és megindító csoda, olyan esemény, amely méltó az örvendező és dicsőítő megéneklésre: az élet, az ember élete! Nem kevésbé méltó a magasztalásra és boldog álmélkodásra az ember életét körülvevő keret: ez a mérhetetlen, titokzatos, nagyszerű világ, az ezer erőtől, ezer törvénytől, ezer szépségtől, ezer mélységtől átszőtt mindenség. Elbűvölő látvány. Mértéktelen tékozlásnak tűnik. A már-már visszafelé révedő tekintetre rátelepszik a sajnálat, hogy nem csodálta meg eléggé ezt a képet, nem figyelt föl érdemük szerint a természet csodáira, a makro- és a mikrokozmosz bámulatba ejtő gazdagságára. Miért nem tanulmányoztam, kutattam, csodáltam eléggé a szobát, amelyben az élet lejátszódik? Milyen megbocsáthatatlan szórakozottság, milyen rosszallandó felületesség! Mégis, legalább in extremis (a végnél), el kell ismerni, hogy ez a világ, „qui per Ipsum factus est", amely Általa lett, bámulatos. Köszöntelek és ünnepellek az utolsó pillanatban, igen, mérhetetlen csodálattal, s amint már mondtam, hálával: minden kegyelem, — az élet, a természet, a mindenség mögött ott áll a Bölcsesség, és — ebben a fénylő búcsúzkodásban kimondom (Te nyilatkoztattad ki nekünk, ó Krisztus Urunk) — ott a Szeretet! A világ színpadát, ha ma még nagyrészt érthetetlenül is, a Teremtő Isten tervezi, akit Miatyánknak hívunk, aki a mennyekben van! Hála, ó Istenem, hála és dicsőség Neked, ó Atyám! Ezzel a végső tekintettel észreveszem, hogy ez az elbűvölő és titokzatos színjáték az első és egyetlen Fényesség visszaverődése, visszatükrözése; egy rendkívüli gazdagság és szépség természetes kinyilatkoztatása, bevezetésként, előjátékként, elővételezésként, hívogatásként a láthatatlan Nap látomására, „quem nemo vidít unquam“, amit soha senki sem látott (vö. Jn 1,18): „unigenitus Filius, qui est in sinu Patris, Ipse enarravit“, az egyszülött Fiú, aki az Atya ölén van, Ö nyilatkoztatta ki. Úgy legyen, úgy legyen.

De most, ebben a kinyilatkoztató napnyugtában, az örök hajnalt jósoló végső estfény élményén túl egy másik gondolat vesz erőt lelkemen: az aggódó vágy, hogy kihasználjam a tizenegyedik órát, a sietség, hogy tegyek valami jelentősét, mielőtt már késő lenne. Hogyan tegyem jóvá, amit rosszul tettem, hogyan szerezzem vissza az elvesztett időt, hogyan ragadjam meg ezt az utolsó lehetőséget az „unum necessarium“, az egyedül szükséges választására?

A hálát nyomon követi a bánkódás. A Teremtő és Atyaisten felé szárnyaló dicsőítő kiáltásra következik az irgalomért és bocsáriatért könyörgő kiáltás. Legalább ezt tudjam megtenni: segítségül hívni a Te jóságodat, és bűnömmel

22