Szolgálat 49. (1981)
Tanulmányok - VI. Pál pápa: Gondolatok a halál küszöbén
VI. Pál pápa GONDOLATOK A HALÁL KÜSZÖBÉN Tempus resolutionis meae instat. Eljött a vitorlabontás ideje (2Tim 4,6). „Certus quod velox est depositio tabernaculi mei.“ Bizonyos vagyok benne, hogy hamarosan el kell hagynom földi sátramat (2Pt 1,14). „Finis venit, venit finis.“ Itt a vég! Küszöbön a vég (Ez 7,2). Magától adódik ez a természetes meggondolás a földi élet ideiglenességéről és a vég kikerülhetetlen, egyre közeledő eljöveteléről. Nem bölcs dolog vaknak lenni erre a kétségtelen sorsra, a velejáró vészes romlásra, a titokzatos átváltozásra, amely lényemben beteljesülőben van, mindarra, ami készül. Látom, hogy a meggondolás lényege nagyon is személyessé válik: ki vagyok én? mi marad belőlem? hová megyek? és így nagyon is erkölcsivé: mit kell tennem? mi a felelősségem? Látom azt is, hogy hiú dolog a jelen életben remélni; ebben a tekintetben a hivatalommal járó és pillanatnyi kötelességekről és kilátásokról van szó; a remény odatúlra tart. És látom, hogy ez a végső meggondolás nem bontakozhat ki egy szubjektív monológban, a szokott emberi dráma keretében, ahol a világosság növekedésével együtt nő az emberi sors sötétje. Párbeszédben kell kibontakoznia az isteni Valósággal, ahonnét jöttem és ahová minden bizonnyal tartok; annak a mécsesnek fényénél, amelyet Krisztus helyez a kezünkbe a nagy útra. Hiszek, Uram! Közeledik az óra. Már egy ideje előérzetem van. Nemcsak fizikai fáradtságom miatt, amely minden pillanatban kész feladni a harcot. Még inkább felelősségem drámája sugallja gondviselésszerű megoldásként távozásomat e világból, hogy így a Gondviselés megnyilvánulhasson, és jobb sorsra vezesse az Egyházat. Igaz, neki sokféle módja van beavatkozni a körülmények félelmetes játékába, amelyek csekélységemet szorongatják; de magától értetődőnek látszik elszólításom az odaáti életre, hogy más lépjen a helyembe, aki erősebb, és nem béklyózzák a jelenlegi nehézségek. „Servus inutilis sum.“ Haszontalan szolga vagyok. „Ambulate dum lucem habetis.“ Addig járjatok, míg világosságotok van (Jn 12,35). íme: szeretném, ha a világosságban végezném. Rendszerint a földi élet végét, ha ugyan nem sötétíti el a betegség, bizonyos tompa világosság tölti el: az emlékeké. Szépséges, vonzó, nosztalgikus emlékek, világos hirdetői a visz- szahozhatatlan múltnak, kinevetve kétségbeesett igyekezetünket, hogy visszaidézzük őket. Ott a világosság, amely leleplezi a múlandó javakra és csalóka reményekre alapozott élet kiábrándulását. A keserves és immár hiábavaló lelkifurdalásoké. A bölcsességé, amely végre belátja a dolgok hiúságát és az erények értékét, amelyeknek jellemezni kellett volna az élet folyamát: „vanitas vani- tatum“. Hiúságok hiúsága. Ami engem illet: szeretném, ha végre összefoglaló 21
