Szolgálat 49. (1981)

Tanulmányok - Weissmahr Béla: A lélek halhatatlanságának kérdése az emberi értelem fényében

elsődleges adottság olyan 'értelemben, hogy ha egyszer létrejött, önmagát magyarázza. Mivel pedig létünk nem magyarázza meg önmagát, azért másra, egy tőlünk különböző létezőre vagyunk utalva ahhoz, hogy megismerésünk és ebben öntudatosságunk ismertté válhasson számunkra. — így azután öntudatos voltunkból kiindulva meg tudjuk mondani, hogy mi is az anyag, ti. az, ami nem rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, azaz az önmaga számára való jelenléttel. Anyagi tehát az a valóság, ami (egy hegeli kifejezéssel élve) bizonyos mértékben elidegenedett önmagától. Ebből azonban az is következik, hogy nem létezik „pusztán anyagi valóság“: ami ugyanis teljesen elidegenedett önmagától, az maga a nemlét, a semmi. Minden, ami valamiképpen van, bizonyos — bár talán csak nagyon kezdetleges — fokban „magánál van“, vagyis megvan benne annak csírája, ami a tudatos lét fokán mint szellemi valóság jelentkezik. A szellem kizárólagos ellentéte tehát csak „az anyagiság mint olyan“, nem pedig a konkrét anyag. Ezért érthető, hogy az anyagi világ evolúciója létre tudta hozni az öntudatos, szellemi lényt, az embert. Persze ebben az evolúcióban végeredményben Isten teremtő ereje működik, neki köszönhető, hogy a dolgok önmagukat fejlesztik.

2) Az ember egység, de egyszersmind kettősség is. Hosszú ideig a keresztény antropológiában, főképpen vulgáris változatában meglehetősen dualista szemléletmód uralkodott. Az utóbbi 10—15 évben viszont sokan úgy kiemelték az egységet, hogy sok esetben már szinte véteknek számított, ha valaki a lélekről mert beszélni. De akármilyen nehéz is, mindkét szempontot együttesen kell érvényre juttatni. Ezért a test és a lélek viszonyát csakis úgy lehet leírni, mint a különbözőek azonosságát és az azonosak különbözőségét. A kettő bizonyos szempontból ugyanaz a valóság, más szempontból azonban nem ugyanaz. Ugyanaz, amennyiben a lélek (amint ez az öntudatban megnyilvánul) minden emberi életműködés egysége (nemcsak azt tudom, hogy fáj a fogam, hanem azt is, hogy tudok), és amennyiben az öntudat a konkrét emberi élő anyag — önmagát felülmúló — fejlődésének terméke: belőle jött létre, tehát egységben van vele. Nem ugyanaz, amennyiben az, ami által az ember a feltétlenség dimenziójában él, és az, ami által múlandó, nem lehet mindenképpen azonos.

Az önálló (szubsztanciális) létezés elsősorban az öntudatban valósul meg, vagyis ott, ahol a lét a maga számára jelen van, és csak másodsorban az öntudattal nem rendelkező anyagi tárgyban. Ezért a szó elsődleges értelmében a szellemi létezőnek van önállósága, az áll meg önmagában.

Az ember földi életében csak akkor tudhatja, hogy tud, ha egyszersmind valami mást is tud. Ez az oka annak, hogy az öntudat megnyilvánulása jelen körülményeink között függ az ember életműködéseinek normális lefolyásától. Ebből azonban nem következik, hogy az öntudat csupán az ember életműködéseit kísérő jelenség. Az öntudatban megélt feltétlenséget és egységet csak a valóság egészére nyitott, feltétlen és ezért el ném múló jelleg magyarázza meg.

20