Szolgálat 48. (1980)

Tanulmányok - Lelóczky Gyula: A keresztény ember hivatása az Apostolok Cselekedetei szerint

szívében hajlik ugyan Jézus jóhíre felé, de tetteiben pogány. Nem elég magunkévá tenni a keresztény tanítás tételeit: azt Életté is kell váltani. Nem elég tétlenül várni Jézus eljövetelére: az Úton el is kell indulni feléje. De milyen is volt ez az „Út“-nak nevezett életforma az első évtizedekben? Mit foglalt magában ez az „új Élet“? Más szóval: hogyan látta az első nemzedék a keresztény hivatást? öt pontban próbáljuk meg összefoglalni az Apcs üzenetét.

1. Hallgatni Isten szavát

A kezdeményezés mindig Istené. A „kezdetben volt az Ige“ (Jn 1,1) tétel áll az egyén lelkiéletére is: Isten szól először, az Ö teremtő szava hozza mozgásba a lelket. Az Apcs-t úgy is fel lehet fogni, mint annak a történetét, hogyan terjed Isten igéje egyre távolabbi vidékekre, hogyan ér el egyre több lelket, alakít át egyre több életet. A keresztény élet első forrása és egyik legfontosabb feladata tehát Isten szavának hallgatása. Az apostolok felszólítása beszédeik elején: „Halljátok! Hallgassátok!“ (Csel 2,14; 7,2; 13,16) minden korok emberének szól, hisz amikor az apostol vagy a hit bármilyen más tanítója szavára figyelünk, Jézust hallgatjuk (vö. 3,22). Néha, mint Kornéliusz esetében rendkívüli formában kapjuk Istentől az indítást (10,22), máskor, mint Lídiának, az Úr egyszerűen csak megnyitja szívünket, hogy „figyelemmel“ hallgassuk a szót (16,14). De minden esetben ajándék a készség: kitárulni és várni, hogy szóljon az Isten (vö. 10,33; 13,7.44).

A hallgatás után a következő lépés a befogadás, elfogadás. Bonyolult keveréke ez az emberi szabadságnak és Isten kegyelmének. Mert lehet rosszul is hallgatni Istent. Félix helytartó kíváncsian hallgatta Pált, de amikor személyes életét érintő kérdésekről kezdett beszélni, félbeszakította: „Most menj el!" (24,24-25). Könnyen határt szabunk Isten szavának: meddig engedjük, hogy befolyásolja életünket. A kritikus figyelő vagy, mint Agrippa király, cinikus megjegyzéssel (26,28), vagy, az athéni görögökhöz hasonlóan, nyílt nevetéssel (17,32) utasítja vissza a Jóhírt. De az apostolok más ellenséges hallgatósága még ezen is túltett: a féltékeny zsidók Péter szavára olyan haragra gerjedtek, hogy meg akarták ölni (5,33), István diakónus kemény beszédére „szívüket elöntötte a méreg és fogukat vicsorgatták“ (7,54), Pál védekező szózatának pedig átkoződással vetettek véget, „ordítottak, köpenyüket lengették és port szórtak a levegőbe“ (22,22-23).

Isten szavának a helyes módon való meghallgatása kevésbé látványos. Rendkívüli esetben a Szentlélek kiáradása kíséri az elhangzó szavakat (10,44), általában azonban csak egyszerű megállapítás jelzi az Apcs-ben a szív mélyén lezajló eseményt: „A hallgatók közül sokan hívők lettek“ (4,4); „Szamaria befogadta az Isten igéjét“ (8,14); „a helytartó hivő lett, mert egészen lenyűgözte az Úr tanítása“ (13,12); „sok korintusi megtért és megkeresztelkedett a hallgatók közül“ (18,8). A kegyelem működésének legbiztosabb jele a nem szűnő nyitottság, éhség Isten szava és akarata felé: „Ennek hallatára fájdalom járta

12