Szolgálat 48. (1980)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A „hivatás“ fogalma a II. vatikáni zsinat után

maznak, azért van a házas embernek (GS 52), a laikusnak (AA 16) különös hivatása. De ezen túl is minden embernek egyéni hivatása van, amit követnie kell, és aminek betöltésében a többieknek is kell őt segíteni (LG 11).

A zsinat a hivatás fogalmáról beszélve többé-kevésbé tudatosan a Szentírás nyelvéhez alkalmazkodik. Ilyen biblikus ízű fordulat a „hivatással vagytok hivatva“ zsidós szóhasználata (1Kor 7,20; Ef 4,1; Ef 4,4; 2Tim 1,9 = LG 47; UR 7; AG 15; GS 43; GS 92), a „hivatástok reménye“ összekapcsolás (Ef 1,18 = UR 2; AG 24), a „meghívta, akiket akart" kifejezés (Mk 3,13 = AG 5), stb. Ezeket a magyar katolikus bibliafordítás igen helyesen más magyarosabb stílusformulával helyettesítette, de a zsinaton, nyilván nem véletlenül, a Szentírás nyelvét visszhangozzák, és mutatják, hogy a szót a Biblia értelmében kell magyaráznunk.

A biblikus hivatás-szemlélet elsősorban a fogalomnak személyes, dialó g i k u s tájolását jelenti. A század első felében, mikor egy fiatal katolikus azt mondotta: „hivatásom van“, akkor természetesen tudta, hogy a hivatás Istentől származik, mégis tudatában a szó elsősorban „dologi“ tényállást jelentett, tehát azt mondotta ki, hogy a beszélő birtokában van bizonyos tárgyi, belső javaknak, amelyek alkalmassá teszik, sőt talán kötelezik arra, hogy bizonyos életutat válasszon. A Biblia kifejezetten, elsősorban gondol arra, hogy a hivatásban egy személyes lény fordul felém és beszél hozzám. Nem hiába találkozunk ismételten azzal a kifejezéssel, hogy Isten „az, aki hív“ (vö. Gál 5,8; 1Tesz 5,24; 1Pt 1,15). A zsinat is egyre hangoztatja a hivatásnak az élő, bennünk működő Istennel való kapcsolatát, még némi nyelvi egyhangúság árán is. Pl. mikor a „hivatás" szóhoz hozzáteszi az „isteni“ jelzőt ott is, ahol erre semmi szükség sem volna, mert az összefüggésből úgyis világos, hogy Isten a hivatás szerzője (pl. UR 1; PC 5; PC 25; AG 5; GS 92). Vagy mikor a „hív“ ige passzív formájához 22 esetben kifejezetten hozzáteszi, hogy Isten, vagy az Úr, Krisztus által, Krisztusban, kegyelmével hív, bár voltaképpen magától értetődő dolog, hogy Istentől és nem mástól hívattatunk.

Isten hívása a Bibliában elsősorban nem tanács vagy éppen parancs, hanem teremtő szó, hatékony alkotás: akit Isten hív, annak a d valamit. A hivatás fogalma tehát főképpen nem a „törvény“, hanem az „evangélium“ kategóriájába tartozik; a hivatás megállapítása ujjongó felfedezése annak, hogy Isten meghatározott módon műveli bennünk üdvösségünket. így értjük meg, hogy a hivatás sző egyértelmű az ajándék (Róm 11,29 = LG 16; AG 16), a kegyelem (Gál 1,6.15 = LG 13; LG 28; UR 1; PO 12) szavakkal. Ennek a felfogásnak hátterében Szent Pál beszédmódja áll, aki nem egyszer ugyanazt az igét ugyanabban a pillanatban ugyanazokra a személyekre vonatkoztatva hol jelentő módban, hol felszólító módban használja: ha új teremtmények vagyunk, váljunk új teremtménnyé; ha felöltöttük Krisztust, öltözzünk Krisztusba! A kegyelem javai ugyanis ezen a földön sohasem érik el teljes mértéküket, mindig további beteljesedésre törnek. így értjük meg, hogy a zsinat szerint Isten nem önmagá6