Szolgálat 48. (1980)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A „hivatás“ fogalma a II. vatikáni zsinat után
ban érthető szó által, hanem adományainak szavával intézi hozzánk hívását. Látva az adott kegyelmet, megértjük, milyen irányban akarja fejleszteni életünket (PO 11). Természetes, hogy az adomány nagylelkű közreműködésre is felhív, de ez a gondolat csak másodsorban vezethető le a már megadott ajándék tényéből (vö. pl. AG 24). A hivatás természetesen nem pillanatnyi szeszély szülötte. Isten öröktől fogva „szán" bennünket arra, hogy a Krisztus-teljességben bizonyos meghatározott módon részesüljünk, ezért helyezett belénk és fejleszt bennünk bizonyos tulajdonságokat. Érdekes, hogy GS 24. pontjának címében arról van szó, milyen az ember hivatása Isten teremtő terve szerint. Az Isten teremtő tervére, szándékára, elhatározására, akaratára való hivatkozás GS 34-39 szövegében kilencszer fordul elő. A téma eredetileg az újskolasztika gondolatvilágába tartozott, ahol nagy szerepet játszott a Bibliában nem tárgyalt kérdés: mi célból teremtette Isten a világot. A század közepének teológiája, éppen a forrásokhoz való visszatérés következtében, elhanyagolta ezt a problémát, és a zsinatot előkészítő okmányok is csak egyetlen helyen említik meg, egy római teológus javaslatában. Mikor azonban a GS kidolgozása folyamán szükség volt rá, hogy kritériumot találjanak az embernek a világ építésében való közreműködése megítélésére, az előkészítő bizottságok a zürichi megbeszélésektől kezdve egye gyakrabban hivatkoztak Isten teremtő tervére, szándékára. Ez a gondolat az emberi hivatás magyarázatában is szerephez jutott. Isten hívó szava már a teremtésben megcsendül. Minden, ami bennünk a Teremtőtől való függésben létezik és ami velünk történik, isteni hívást fejez ki: hiszen amikor Isten teremt, hív is (Róm 4,17 magyar fordításunkban kissé homályos jelentése: Isten hívja azt, ami nincs, mintha már volna). Isten már azzal hogy embernek teremt bennünket, hív is minket, hogy Krisztus által az egyházban üdvözöljünk (LG 2-3.13.48) és eljussunk a tökéletességre (LG 39—41); azáltal, hogy mindegyikünknek sajátos adottságokat juttatott, arra hív, hogy mindegyikünk sajátos módon jusson el a Krisztus-követésben az emberi fejlődés beteljesedésére (LG 42.46). Az emberi nem méltósága (GS 63), az egyház mivolta hivatást tükröz (LG 51). Isten ajándékai nem holt javak tehát, nem is csak viszontszolgálatra kötelező adományok, hanem fejlődő csírák, az örök életre szökeliő források. Isten minden ajándéka belső követelmény gyanánt nyílik ki a további értékek felé. A Szentírás gyakran összekapcsolja a „hívás“ fogalmát — az „épi“ vagy „eisz“ prepozíció által — annak az értéknek a fogalmával, amire hív az Isten: hivatásunk a Krisztussal való egységre (1Kor 1,9), Krisztus békéjére (Kol 3,15), az Isten országába (1Tesz 2,12), a szentségre (2Tesz 2,12-14), az örök életre (1Tim 6,12), az üdvösségre (2Tim 1,9), az örök világosságra (1 Pt 2,1), az üdvösséges szenvedésre (1 Pt 2,20k) szán bennünket. A zsinatban is állandó a hívás fogalmának azzal való összekapcsolása, amire a hívás irányul: 39 esetben közvetlenül a „voco" igét követi a cél meghatározása, az „ad“ ill. „in“ prepozíció, „ut"-os mellékmondat vagy más ilyen nyelvi eszköz által. Ez a nyelvhasználat 7
