Szolgálat 48. (1980)
Tanulmányok - Elek Gizella: Florence Nightingale
méltatlanná tette magát az isteni hívásra? Elhatározza, hogy ellenáll a mindenáron való ragyogás kísértésének. Egyre jobban foglalkoztatja a kérdés: vajon miféle szolgálatra hívja Isten? Naplójában ezt írja: „Hevesen vágyom értelmes és rendszeres foglalkozásra, ami megéri, hogy csináljam, ahelyett, hogy semmiségekre vesztegessem az időt.“ Hat éves nyugtalan keresés következik. Családja hálátlannak és különcnek tartja. Ez nagyon rosszul esik neki. De képtelen beilleszkedni az aranykalitkába. Lázad az angol középosztály polgári stílusa ellen, de még nincs ereje elszakadni családjától. Angliában ezekben az években rossz termés következtében éhínség uralkodott. 1842-ben döbbent rá Florence először, hogy az ő gondtalan világán kívül más is létezik. A szomszédos munkások és földművesek kunyhóiban tett látogatások alkalmával fölfedezte a gondot, betegséget, nyomort. Látta a nedves lakásokat és a szellemi elhagyatottságot. Egyre gyakrabban kereste föl a szegényeket. Étellel, ruhával, orvossággal látta el őket. „Lelkemet egészen eltölti az emberiség szenvedéseinek gondolata" — írja naplójában. Kezd azon gondolkodni, hogyan lehetne egészségesebb lakáshoz juttatni és iskoláztatni őket. Ezek a szokatlan, új tevékenységek összeütközésbe hozták családjával. Boldogtalanságában egy jámbor rokonához menekül tanácsért. Sűrű levelezés kezdődött. A lélek Istennel való egyesüléséről folyt a gondolatcsere. De Florence előtt hamarosan kiviláglott, hogy Istent csak az embereken keresztül szolgálhatja. Amit csinált, azt gondosan és alaposan tette. De mihelyt egyedül maradt, terméketlen tépelődésnek és álmodozásnak engedte át magát. Ettől a szokásától évekig nem tudott szabadulni, ami szinte kétségbeejtette, mert érezte, hogy kiszívja az erejét. 1844 tavaszán bizonyosságot szerzett hivatásáról. Kórházban kell dolgoznia. Elhatározására nagy hatással volt a szülei házában vendégeskedő amerikai professzor, Dr. Howe. „Illőnek és megengedhetőnek találja-e - kérdi tőle —, hogy egy fiatal angol lány kórházban vagy másutt az irgalmasság műveinek szentelje magát, ahogyan a katolikus nővérek teszik? [Florence és családja anglikán.] Vagy elvetendőnek?“ — A professzor válasza: „Kedves Miss Florence, ez nem szokás; és Angliában mindent, ami nem szokás, illetlennek tartanak. De én azt mondom önnek, járja az útját tovább. Ha úgy érzi, hogy erre az életmódra hivatott, cselekedjék a sugallat szerint. És majd kiderül, hogy nem illetlen, sem egy hölgyhöz nem méltatlan dolog az, ha a felebarát javának szenteli magát. Válasszon, s menjen előre arra, ahová útja vezeti, és Isten legyen önnel!“ Florence belátja, hogy nem elég a részvét és tapintat veleszületett erénye: az ápolónőnek tanulnia kell. 25 éves korában bejelenti elhatározását, hogy betegápolást tanul, és utána saját kórházat alapít. Ezzel természetesen halálra rémítette és ellenállásra késztette családját. Ami érthető, hiszen az akkori kórházak nyomorúságos, piszkos helyek voltak, ahol a női segítség többnyire prostituáltakból állt. Erre ő maga is visszakozott, azt következtetve, hogy bi42