Szolgálat 48. (1980)
Tanulmányok - Giny Kranenburg: A keresztény nő hivatása
Mit is jelent ez a szó: keresztény? Nagyon röviden fogalmazva azt mondanám, hogy a keresztény ember az értünk és velünk emberré lett názáreti Jézus követője azon az úton, amelyet ő mutatott meg nekünk és járt meg előttünk. Ennek az útnak és ennek az életnek egyik fő jellemzője a szolgálat. Mégpedig az ember(társ) szolgálatán keresztül a teremtő és életre hívó Istennek a szolgálata és megdicsőítése. Szolgálatról és nem szolgaságról van szó! Ha a hivatás szót vizsgáljuk, azt találjuk, hogy értelme a hosszú használat folyamán beszűkült, és a mai gyakorlatban elsősorban, sőt gyakran csakis a papi és szerzetesi hivatásra gondolunk vele kapcsolatban. Pedig eredeti, ősi értelmében az Isten hívásáról van szó, ami nemcsak egyes kiválasztottaknak szól, hanem minden egyes embert hív, illetve felszólít teremtői munkájában való részvételre és közreműködésre. Tehát az Isten általános érvényű hívásáról van szó, amelyre minden embernek egyénileg kell megadnia a maga személyes válaszát, saját életkörülményei között és egyéni adottságai alapján. A nőről beszélve a Szentírást kell kezünkbe vennünk. „Isten megteremtette az embert, saját képmására alkotta, férfinak és nőnek teremtette“ — olvassuk (Tér 1,27). Ez azt jelenti, hogy az ember, férfi és nő, egyenlőképpen az Isten képmására van teremtve. Mindkettőre vonatkozik az Úr hívása, amely arra szólít fel, hogy az ember, férfi és nő, segítője legyen a világ képének kialakításában, és ennek a teremtői munkának keretében mindinkább kialakítsa önmagában azt az emberképet, amelyet az Úr teremtői elképzelésében róla alkotott. Tovább olvasva azt találjuk: „Azután így szólt az Úristen: „Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hasonló hozzá“ (Tér 2,18). Tehát a nőben az Úr társat, mégpedig segítőtársat teremtett. A társi viszony egyenrangúságot, a segítőtársi megbízatás pedig kölcsönösséget jelent, nem egyoldalú szolgálatot. Azt mondhatjuk, hogy a segítőtársi hivatottság egyrészt egymást kiegészítő összeműködést jelent a teremtett világ fokozatos kialakításában, másrészt intenzív egymásra vonatkoztatott társas tevékenységet a kiteljesült ember megvalósítására. Elméletben fölöslegesnek tűnhet mindezt emlékezetünkbe idézni, de ha a gyakorlati életet nézzük, nem hangoztathatjuk mindezt elég nyomatékosan. Nézzük meg tehát a gyakorlatot. Nem feladatunk részletesen kitérni a nő helyzetére, feladatára, szerepére és annak értékelésére az évezredek folyamán, a különböző kultúrák változó behatása alatt. Számunkra az aktuális kép érdekes, amely saját történelmi helyzetünkben a keresztény kultúra hatása nyomán alakult ki. Ez az „ideális“ nőről alkotott kép: a csupa szív, csupa szeretet és jóság, az önmagát odaadó, odaáldozó, szorgos, dolgos édesanya képe. Ennek ellentéte a polgári társadalom támaszra szoruló, magatehetetlennek tűnő, de saját önző érdekeit találékonyan, sőt furfangosan kielégítő nő-képe. Hogy egyik általánosítás sem fedi a valóságot, sőt elferdült és nagyon is elfogult képet fest a nőről, az lassan közismertté váló tény. Ez a tudatosulás azonban sok fel3 33
