Szolgálat 48. (1980)

Tanulmányok - Kereszty Rókus: Isten hívása az élet különböző szakaszaiban

A munka és a foglalkozás az a másik nagy közvetítő, amelyen keresztül Isten mindenkinek hivatást kínál fel. Foglalkozásuk kiválasztásában sokakat kezdettől fogva a szolgálat motívuma vonz. Azért akar orvos, ügyvéd, vagy kereskedő lenni, hogy az emberek hasznára legyen. (Persze ezzel egyidőben legtöbben biztosítani akarják saját anyagi jólétüket és függetlenségüket is.) Igen gyakran azonban kezdetben csak a pénzcsinálás kalandja, vagy a képességeinek megfelelő, őt személyesen kielégítő munka izgatja a fiatalembert. De itt is, akárcsak a szerelemben és családi életben, hamarosan több választás elé is kerül.

Pl. választania kell a tisztességtelen és gyors, vagy a becsületes, de lassúbb előmenetel között. Esetleg soha vissza nem térő karrierlehetőséget kell eldobnia azért, hogy a tisztesség útján maradhasson. Ha úgy látja, hogy a csalásra soha senki rá nem jöhetett volna, s mégis becsületes maradt, akkor elismerte az erkölcsi értékek feltétlen magasabbrendúségét: végső fokon Istennek, minden erkölcsi érték forrásának engedelmeskedett.

Egy másik próba azokra vár, akik szenvedélyesen szeretik munkájukat: munkájuk természete valóban az egész ember bevetését igényli; ilyen pl. a vállalati igazgatók, orvosok, mérnökök, művészek hivatása. Az ilyen ember úgy érzi, hogy valami újat „teremt“: felépít egy vállalatot vagy felhőkarcolót, egészséget ad, valami szépet alkot. Munkája világosan, érzékelhetően „számít“. Itt a nagy kísértés a munka rabjává válni. Az amerikai nyelv új szót gyártott erre a betegségre: „workaholism“ („munka-izmus“, munkakör) az „alcoholism" mintájára. Amint az ember az ital és a kábítószerek rabjává válik, úgy válhat sikeres munkájának áldozatává. Ha valakin ez a betegség elhatalmasodik, a munka tönkreteszi családi életét, barátságait; nem képes többé kikapcsolódásra, művelődésre. Igazából ez a bálványimádás egy fajtája. A megszállott saját keze művét, a vállalatot, tudományt vagy a művészetet isteníti. Minden bálvány közös vonása, hogy zsarnokká válik: megbénítja az egyéniség harmó- nikus kifejlődését, megöli, vagy birtokló, eszközjellegűvé torzítja a személyes kapcsolatokat.

Isten hívása itt is a valóság rendjén keresztül jelentkezik. Ha munkánkat értéke szerint szeretjük, betöltöttük Isten hívását. Az a bölcs ember, mondja Szt. Bernát, aki a dolgokat úgy ízleli, amint a valóságban vannak („cui rés sapiunt, prout sunt“); azaz valóságuk szerint értékeli és szereti őket. Hogy erre a bölcsességre eljussunk, meg kell értenünk az emberi munka helyét Isten tervében.

Minden civilizációs és kultúrmunka, amely az „emberibb ember“ kialakítását szolgálja, Isten teremtő gondolatát valósítja meg. Isten azért rejtett el olyan hatalmas potenciált, megvalósításra váró lehetőséget mibennünk és a természetben, hogy az embert saját teremtő munkájában való részvételre sarkallja (I. Tér 1,26-27; Gaudium et Spes, n. 34). Ebben a munkában nincs értéktelen,

4. A munka

29