Szolgálat 47. (1980)

Eszmék és események - Levelesládánkból

A vagyon épp oly kevéssé bűn, mint ahogy a szegénység nem erény. Jézus azonban megmutatja azt az utat, amely egyedül vezet a teljes életre. Ahol a gazdagság ballaszttá válik és akadályozza, hogy az ember beilleszkedjék Isten tervébe és megvalósítsa, amit Isten övéitől elvár, ott a vagyon bálványává lett az embernek. Ott az ember döntés elé kerül: csak a pénzét akarja-e számol­gatni, vagy pedig az evangéliumra hallgatni? Földi mércével méri-e a boldog­ságot és sikert, vagy van szeme az élet igazi értelmére? A szegénység nagy esély — vagy legalábbis az lehetne — az ember számára, hogy beleélje magát az embertárs bajába, azonosuljon vele, és így Isten eszközévé váljék Országá­nak építésére. Áll ez az egyházra is. Amikor Péter és János a templom Ékes-kapuja előtt találkoztak egy koldussal, elmondhatták: „Aranyam, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: a názáreti Jézus nevében állj fel és járjI“ (Csel 3,6) Mióta pedig az egyháznak kincsei és földbirtokai, dómjai és bankkontói vannak, min­dig ritkábban tudja elmondani: „Állj fel Jézus nevében!“ A szolgáló, az emberek bajaival azonosuló egyház képének nem szabad utópiának maradnia. Krisztus, az egyház Ura írta elő útját. Ez az út az ember­hez vezet, mégpedig megalkuvás nélkül. Ha másképpen nem érhetjük el, akkor üres kézzel, minden nélkül, szegényen. Gyenge Imre szuperintendens LEVELESLÁDÁNKBÓL (Protestáns olvasóink leveleiből:) — A Szolgálat minden egyes száma nagy áldásul volt számomra. Hasznos és főleg időszerű tanácsaival sok útbaigazítást kaptam. Különös számomra újra és újra felfe­dezni a Szentírás megélt valóságaiban mindazt a sok értéket, amely az E g y Test Egyházát éltette az apostoli időkben, és amely élteti ma is, számtalan felekezetben, így nálunk protestánsoknál is. Nincs más utunk, mint a végnélkül megmaradó Szeretet útja, mert a Szeretet mindazt túléli, ami sajnos régtől fogva — és ma is — különböző­ség. De efeletti szomorúságunkat a tanítványság jeleként gyakorolt Isten és egymás iránti szeretet enyhíti, s egyben záloga Krisztus Szavában való hitünknek is, hogy Ö önmagában mindent eggyé tesz. S ha órajta keresztül nézzük egymást, a harmóniák harmóniája jön létre. Bocsásson meg ezekért a gondolatokért, de éppen tegnap volt ökumenikus isten- tisztelet a városmajori templomban, ahol több protestáns felekezet tagjai is részt vet­tek, felülről való ajándékképpen kapott szent egységben. — Hiába oszlott részekre Isten Népe, szentség csak egyféle van. Akár szent Te- rézé, akár szárovi Szerafimé, akár Dietrich Bonhoefferé, mind az Egy Szeretetből for- rásozik. A „Szolgálat“ c. folyóiratnak — látásom szerint — az is erénye, hogy ezt az Egyetlent szolgálja, s a (ma még) „más“ felekezetűek felé pedig megkülönböztetett szeretettel fordul. Isten nagy és számunkra rejtett munkáját különösen a missziós terü­leteken, keresztény kisebbségú földrészeken tevékenykedő munkások látják igen való- szerűen. A szeretet már győzött! Idő kérdése felragyogása! — Amikor H. Mühlen könyvét olvastam, azokban a hetekben éltem át én is Isten csodálatos kegyelméből azt, hogy engem is megszólított, megerősített küldetésemben. 87

Next

/
Thumbnails
Contents