Szolgálat 47. (1980)

Eszmék és események - A Szentatya újabb külföldi útjai (R.)

ghanai katolikus hetilapban megjelent verséből valók ezek a sorok; híven tükrözik azt a hitet, optimizmust és melegséget, amelynek megérzése a pápát ezekre a szavakra késztette: „A szívemet hagyom itt“, és: „Isten veled, Afrika! Magammal viszem mindazt, amit olyan nagylelkűen adtál, mindazt, amit kinyilatkoztattál nekem ezen az utazáson.“ Ugyanez az örvendező, öntudatos hit árad Malula bíboros, kinshasai érsek üdvözléséből: „Mindaz az apostoli munka, amelynek gyümölcseit láthatja itteni tartózkodása alatt, VI. Pál pápa tanításán, a nagy missziós körleveleken és természetesen a II. vatikáni zsinat irányelvein, különösen az „Ad Gentes“ dekrétumon alapszik. Az evangelizáció minden munkása, bennszülöttek éppúgy, mint a más földrészekről érkezett misszionáriusok, alapvető kötelességüknek tartják az üdvösség üzenetének beletestesítését az afrikai lélekbe. Minden igazi apostolnak azt kell fejlesztenie egyházainkban, amik vagyunk: keresztények és afrikaiak. Ebben az értelemben egyházunk örömmel mutatja be laikátusát, amely elsősorban a bázisközösségekben szerveződik és kötelezi el magát... A harmadik évezred küszöbén mi afrikaiak kiváltságos helye vagyunk a kereszténység fejlődésének és növekedésének.“

A pápa a legteljesebben helyeselte és bátorította ezt az irányvonalat: „A fa éltető nedve az egyetemes egyházé, mert csak egy a hit, egy a keresztség, egy az Úr, egy a Lélek, egy az Isten, mindeneknek Atyja. De gyümölcseinek afrikai íze van, pontosabban ezé az országé és az ezt alkotó családoké. És így is kell lennie.“ (Búcsúbeszéd Zaireban.) „Afrika sok-sok hiteles emberi érték valódi kincseskamrája. Arra hivatott, hogy megossza ezeket más népekkel és nemzetekkel, és így gazdagítsa az egész embercsaládot és minden más kultúrát. De hogy ezt megtehesse, mélyen hűségesnek kell maradnia önmagához, napról napra hűségesebbnek kell lennie saját örökségéhez.“ (A diplomatáknak Nairobiban.)

Ugyanakkor — szokása szerint — nyíltan rámutatott a nehézségekre és problémákra is. A családról szólva erősen kiemelte a keresztény életstílust és az egynejűséget. Taglalta a más világnézetűek között élő keresztény kisebbségek nehézségeit és kötelességeit. A keresztény egyházak képviselőinek kijelentette: „Teljes szerves egység nélkül a keresztények képtelenek kielégítő tanúságot tenni Krisztusról, és megoszlásuk a világ botránya marad, különösen is a missziós országok fiatal egyházaiban.“ ökumenikus szempontból különben Afrika büszkesége marad, hogy Accrában találkozott a pápa először az éppen Afrikában járó Runcie canterbury-i anglikán érsekkel. Rövid közös nyilatkozatban adtak kifejezést a további együttműködés reményének. — A szárazság sújtotta Száhel érdekében Felső-Voltából drámai felhívást intézett a világ közvéleményéhez, és többször utalt a trópusi éghajlat próbatételeire, amit most saját bőrén tapasztalhatott. Afrika rettenetes betegsége, a leprások iránti szolidaritását az adzopéi lepratelepen tett látogatással juttatta kifejezésre. És különösen örült azokban a percekben, amikor a mindennapos hithirdető munka szívéig hatolt el: a Szent Gábriel őserdei missziós állomáson, a temetőben a misszionáriusok sírjánál imádkozva, vagy mikor Kumasiban sajátkezűiig adta át a XXIII.

72