Szolgálat 47. (1980)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az újszövetségi kánon mint az ökumenizmus példaképe

kintélyének pecsétjéről a kánon keretein belül is írásos emlék maradt. A második Péter-levél ugyanis azt a Pétert állítja elénk, aki közeledő halálának tudatában (2Pét 1,13-14) szegül szembe a gnosztikus tanokkal (1,16-17; 2,1—3) és az apostoli hagyományhoz való hűségre serkent (3,2). A pasztorális levelek egyrészt a tévtanokkal szemben az apostol tekintélyének erejét állítják (1 Tim 1, 10-11; 4,1-11; 4,20; 2 Tim 2,14-21; Tit 1,10-15; 3,9-10), másrészt az apostol vértanúságának állítanak emléket, úgy ábrázolván őt, mint aki súlyos bilincsekben a végső tanúságtétel koronáját várja. Ez utóbbi szempont a második Timó- teus-levél visszatérő témája: „A jó harcot megharcoltam, a pályát megfutottam, a hitet megtartottam. Most készen vár az igaz élet koronája..(2 Tim 3,7-8). A vértanúság gondolata jelenik meg a szentjánosi iratokban is. Maga a Jelenések könyve behatóan foglalkozik a vértanúság gondolatával. Ez az az újszövetségi könyv, amely leginkább rámutat arra a szellemi miliőre, amelyben az első század fordulóján a kisázsiai közösségek éltek. A római birodalom óriási gépezete itt jelenik meg először, mint olyan ellenséges hatalom, amely az Egyházat végeláthatatlan szenvedések sorozatának teszi ki. Meglepő azonban az a tény, hogy a János-evangélium is, mielőtt bekerült volna a kánonba, egy fejezettel — egy függelékkel - bővült: a 21. fejezetben nemcsak Péter különleges főpásztori szerepéről, hanem vértanúságáról is szó van. Péter háromszoros tagadására emlékeztetve, a szerző közli Péter hármas szeretet-vallomását, amelyre Jézus a nyáj legeltetésének parancsával válaszol. Persze éppen a János-evan- géliumból tudjuk, hogy „a jó pásztor életét adja juhaiért“ (Jn 10,11). Jézus közli is Péterrel, hogy erőszakos halállal fogja szeretetének utolsó tanújeleként „megdicsőíteni Istent“ (Jn 21,19). Ugyanakkor a maradék versek biztosítanak minket arról, hogy a „szeretett tanítvány“, akitől az evangélium származik, bár nem halt vértanúhalált, a maga módján ugyancsak Jézust követte.

Nem kétséges, hogy a korai Egyház számára lényeges különbséget jelent egy olyan kánon, amely nemcsak az apostoli tanítást, de az apostolok vértanú- halálát is példaképnek állítja. A gnosztikusok tudvalévőén a páli leveleket és a János-evangéliumot igyekeztek a maguk érdekében kihasználni. Ugyanakkor viszont a vértanúság gondolatát elvetették. Az üldöztetések idején abban látták a megoldást, hogy a külső, fizikai cselekedetek lényegtelen voltára hivatkozva, megengedték a hit álcázását és nem követelték meg, hogy a hívek életüket adják meggyőződésükért. Ez természetes is volt számukra, hiszen Krisztus valóságos testi halálát is kétségbevonták. A gnosztikus tanítás szerint az Ige elhagyta Jézust még halála előtt, és evvel „becsapta“ a Sátánt, aki azt hitte, hogy képes őt megölni. Már antiochiai szent Ignác méltatlankodva kiált fel e gnosztikus felfogással szemben: „Ha az ő (Krisztus) szenvedése csak szemfényvesztés volt, akkor én miért vállaljak börtönt? Miért harcoljak a vadállatokkal? Ez esetben az én halálom is értelmetlen“ (Trail., 10). Valóban, az újszövetségi kánon úgy fogja össze az apostoli hagyomány egészét, hogy ugyanakkor a vértanúságra nevel: a végsőkig való kitartás követelményét állítja fel, bátorításával a végső tanúságtételig elkísér.

3

33