Szolgálat 47. (1980)
Tanulmányok - Békés Gellért: A keresztény egység mai kérdései
feladatát, a történeti viszontagságok ellenére, mindmáig gyakorolta. A dokumentum elismeri a római püspök primátusát, azzal a fenntartással, hogy ezt a vezető szerepet hagyományos módon többi püspöktársával kollegiális kapcsolatban, sót Isten népének egyre szélesebb körű bekapcsolásával gyakorolja. A pápai tévedhetetlenségről nem sok szó esik ebben a dokumentumban. Az I. vatikáni zsinat erre vonatkozó dogmatikus kijelentése az angolszász világban nem nagy rokonszenvnek örvend. A dokumentum mindössze arra törekszik, hogy tisztázza a tévedhetetlenség helyes fogalmát, és meghatározza nélkülözhetetlen feltételeit. Ezekről azonban az észak-amerikai katolikus—luteránus dialógus részletesebben szól. 2. Az 1965-ben megkezdett észak-amerikai katolikus—luteránus dialógus hatodik témája — a hit, a keresztség, az eukarisztikus áldozat, a papi szolgálat és a pápai primátus kérdései után — kifejezetten a tanítói tekintély és egyházi tévedhetetlenség kérdése volt (1978).20 Ennek a dialógusnak sajátos módszertani értéke az, hogy elsősorban nem közös megállapodásra törekedett, hanem arra, hogy tisztázza a vonatkozó fogalmakat, kifejtse a két hitvallás felfogását, kidolgozza a konvergens vonalakat, és ilyen reális alapon keresse annak útját, hogy az ellentéteket felfogásbeli különbséggé enyhítve közelebb hozza egymáshoz a két különböző nézetet. Figyelemre méltó, hogy az egyházi tekintélyről az evangélium isteni tekintélyének és az egyház „fogyatkozhatatlanságának“ (indefectibilitas) összefüggésében beszél. Ezzel, elvontságából kiemelve, alapvető teológiai és egyház- tani igazságok kapcsolatában tekinti a kérdést. Jelentős ebben a tekintetben a Szentírás és az élő evangélium közti megkülönböztetés, amely merész áttörése a „sola Scriptura“ merev protestáns elvének. A Szentírás valójában az üdvözítő isteni szeretet örömhírének, az evangéliumnak írásbeli dokumentuma, de — sic et simpliciter — nem azonosítható vele. A jézusi evangélium és annak apostoli meghirdetése ugyanis megelőzte annak újszövetségi írásbeli dokumentációját, azt követően pedig az ún. regula fidei, az apostoli és a korakeresztény zsinati döntések foglalata, pontosabban meghatározta a dokumentáció tartalmát. A Szentírás tehát csakis ebben a teljes értelemben tekinthető hitünk normatív tanúbizonyságának (norma normans non normata). Döntő lépés ez az egyházi tanítói hivatal megértése felé! A döntő ökumenikus kérdés azonban az egyház fogyatkozhatatlanságának és tévedhetetlenségének összefüggése. A fogyatkozhatatlanság, mindkét hitvallás szerint, azt jelenti, hogy a Szentlélek vezeti az egyházat, s az egyház az eredetihez híven közvetíti az evangéliumot és az evangéliumi üdvösséget a következő nemzedékeknek, egészen a világ végéig. A tévedhetetlenség abban különbözik ettől, hogy a tévedéstől való mentesség jegyét fűzi hozzá: az egyház azért áll fönn fogyatkozás nélkül és elmúlhatatlanul az ember történeti élete folyamán, mivel a Lélek az egyházi tanítói hivatal által megőrzi attól, hogy bármi olyant tanítson, ami fényegében eltérne az eredeti jézusi evangéliumtól. Ezt a 2 17
