Szolgálat 47. (1980)
Tanulmányok - Békés Gellért: A keresztény egység mai kérdései
formái protestánsokra idegenül is hatnak (52.-55. pont). Az áldozat kérdésében a döntő pont: az áldozat kiengesztelő jellege (expiatio) nincs még kellőképpen tisztázva. Ám annak határozott leszögezésével, hogy az eukarisztiában nincs új áldozatról szó, hanem csak arról, hogy az egyszeri és megismételhetetlen keresztáldozat jelenvalóvá lesz, ennek a kérdésnek megoldása felé is megnyílt az út (56.—61. pont). Apostoliság és papi szolgálat 1. Az eukarisztia közös ünneplésének döntő feltétele a papi szolgálat kölcsönös egyházközi elismerése. Erről szól az Accra-dokumentum harmadik része.16 Világos tanúbizonysága annak, hogy az EÖT teológiai bizottsága öt évtizedes munkája folyamán ezen a téren is jelentős eredményre jutott. A döntő lépést Montrealban (1963) tették meg, amikor az egyházi szolgálatot szoros kapcsolatba hozták Krisztus „papi“ szolgálatával. Krisztus szolgálata nem más, mint Isten ember iránti kiengesztelésének egyetemes érvényű istenemberi műve. Krisztus nemcsak művének hatásában: a kiengesztelés kegyelmében részesíti híveit. A papi szolgálat lényege éppen az, hogy az emberiség történeti életében e kegyelem közvetítését is rájuk bízta. Isten népe, egyetemes papsága révén, arra hivatott, hogy Krisztus eszköze legyen a kiengesztelés művének megvalósításában. Ez volt az apostolok egyházának a feladata, s ennek a feladatnak örököse az egyház az ember történeti élete folyamán. Más szavakkal: az egyház nemcsak azért apostoli, mert örököse az apostoli egyház evangéliumi hitének és erkölcsi meggyőződésének, hanem azért is, mert papi szolgálatával folytatnia kell az apostoli egyház Krisztus rendeléséből eredő szolgálatát: Isten és ember kiengesztelődését (3.—12. pont). Ám ezt az egyetemes papi szolgálatot Isten népe csakis sajátos papi közreműködéssel és vezetéssel képes gyakorolni. Ahogy az apostolok egyházában, az egyház további léte folyamán is a kettő: egyetemes papság és sajátos papi szolgálat egymásra van rendelve, és szervesen ki kell egészíteniük egymást. Ebben az összefüggésben beszél az Accra-dokumentum fölszentelt papi szolgálatról, az apostolok sajátos szolgálatának folytatásáról az egyházban. E szolgálat feladata az, hogy fölépítse a keresztény közösséget, hogy hirdesse Isten igéjét, és hogy feje és vezetője legyen Isten népe liturgikus és szakra- mentális életének (13.—15. pont). Az egyetemes papság és a sajátos papi szolgálat viszonyának kérdésében az Accra-dokumentum lényegében egyezik a II. vatikáni zsinat vonatkozó tanításával (vö. Lumen Gentium 10.pont, Presbyterorum Ordinis 9. pont stb.). Abban is megegyezik a kettő, hogy ha — a protestáns hagyományt követve — Accra nem is nevezi szentségnek a papságot, elismeri, hogy az apostoli idők óta egyházi elöljárók kézrátétellel rendelik (ordinäre) egyházi szolgálatra azokat, akik erre a hivatás kegyelmét kapják. Ez a rendelés sajátos felelősségéhez mért lelki hatalmat ad a papnak, ami szolgálati jellegű és nem öncélú, vagyis jele 14
