Szolgálat 46. (1980)
Eszmék és események - Hogyan imádkozzunk? (Pogány István)
HOGYAN IMÁDKOZZUNK? Beszélgessünk ővele. Kivel? Az Atyával a miatyánk szavaival és gondolataival? Több mondani- és kérdezni valónk is volna. Az igével szép liturgikus imáinkon át? A Szentlélekkel a Veni Sancte vagy a Veni Creator szavaival? Isten Anyjával, Máriával az üdvözlégy vagy a Salve Regina szövegével? Ezek a gazdag és szent imádságok nagyon ünnepélyesek, és ha elmondtuk, akkor elakad a szavunk. Az elmélkedés persze nem áll meg akkor sem, — ha ugyan nem áll meg. De ezekben kimerül a mi társalgásunk Istennel és az égiekkel? Buzdítom híveimet, hogy saját szavaikkal beszélgessenek Istennel. Egy nagyobb diákocska azt felelte, hogy ő nem tud másként, csak anyanyelvén. „Jézus tudja-e ezt a nyelvet?“ Azt hiszem, más valami motoszkált benne, de nem tudta szóba foglalni. Az, amit mi is érzünk mindnyájan. Karl Rahner a „Soliloquiáiban“ arról sóhajtozik, hogy imáink a földi élet folyamán „monológok“. Ez még nem volna olyan nagy baj. Kicsinyek vagyunk mi az égben, de a kicsinyek is néha igen beszédesek, csacsognak és választ várnak. Aztán ha nem kapnak választ, csalódottak. Megakad a társalgás, csendes monológgá válik. Isten sem válaszol a mi csacskaságainkra . . . Rahner azt is mondja, hogy Isten olyan nagy, olyan mérhetetlen nagy. Figyel-e a mi bohóságainkra, amelyek néha elég sok problémával is terhesek? Tudom, hogy hall, hogy megért, hogy figyel rám, — sőt azt is, hogy a maga módján válaszol is. Tapasztalni engedi válaszát, néha annyira, hogy jobban örülnék egy-két szegényesebb emberi szónak. Szinte félek kérdezni, mert olyan sokat válaszol. Valahogy nem emberi társalgás ez. Az örök életben emberségünk majd nem lesz olyan korlátolt. Ráér Isten az én csacska társalgásomra hallgatni? A szédületesen nagy univerzumot irányítja ... A megszámlálhatatlan embernép minden ügye-baja, tragédiája előtte van és intézi . . . Ráér ő velem foglalkozni? Valahogy úgy érzem magam, mint Kennedy elnök kisfia a Fehér Házban, annyi nagy ember között, aki az asztalok alatt összegyűjtötte s gombócba gyúrta a kiköpött rágógumikat ... De azért apja ölébe vette a kicsikét. A rágógumira furcsán rá- mosolygott és azt mondta: „Pfuj, dobd el!“ Istent érdekli az én rágógumilabdám? Pedig nekem az érdekes valami, és nem érzem, hogy „pfuj“! Nos hát, tudom, hogy Isten nem elfoglalt — mert az egész tömkeleg is alig valami őneki. És azt is tudom, hogy több vagyok neki, mint az elnöknek a kisfia. Hozzánk és értünk küldte el Szentfiát — és micsoda küldetéssel! De nem szól emberi szóval, — és én valahogy szégyenkezem a rágógiumigom- bócommal az ő karjaiban. Igazam van? Persze hogy nincs igazam. Beszéljek csak Ővele arról a gombócról. Hiszen most ez az én világom. Meghallgat, figyel rám és válaszol is a Maga módján. De azért nem könnyű ez a társalgás. Monológ — mert hát a Hitben és a Hitből élünk. Majd valamikor Őnála másként lesz: a monológból dialóg lesz. Egyelőre tehát HISZEM, hogy hall, hogy figyelemmel hallgat, és kéréseimet 79
