Szolgálat 46. (1980)
Eszmék és események - Hogyan imádkozzunk? (Pogány István)
a maga módján meghallgatja, noha a módot én nem mindig fogom fel. De valamikor hálás leszek érte; sőt már most is hálás vagyok. Egy kis magyar srácot betettek a szülei a kalksburgi kollégiumba, és hazamentek. Hát ő hatalmasan itatta akkor az egereket. Azután levelet írt: »Drága jó Papa és Mama! Amikor elmentetek, én rettenetesen sírtam. De azután találtam egy osztrák magisztert, aki remekül tud magyarul. (Mindössze néhány mondatot tudott.) Azután borzasztó sokáig elbeszélgettünk. (Persze hogy monológ volt az: a másik fél csak azt mondta közbe-közbe, hogy „nahát!") És most jól érzem magam, nem vagyok szomorú, tanulok és játszok. Csókolom a kezeteket, Lacitok." A monológ után mi is jól érezzük magunkat. Jól dolgozunk, és néha játszunk is. + Uram! Mit csináltunk mi a Te megváltásodból és üdvösségedből . . .? Valahogy nekem mindinkább úgy tűnik (lehet, hogy nagyon tévedek), hogy mi, a Te eszes teremtményeid, földi életünk folyamán nem igen jutunk el értelmünk rendes használatára. Inkább csak az igazi szentek és egyesek a gonoszak közül is. És Te a végső döntés találkozásakor irgalmas leszel. Persze nem ártatlan csecsemő a legtöbbünk, hanem vásott gyerek. Te a szent szeretet áldozatát ilyen formában hagytad ránk: egy hálaadás, konszekráló szavak, kenyértörés és áldozás. Még az értelmes gyermek is felfoghatja. Azután jött Egyházad, és vigíliákat tett elébe, szent igéid olvasását, megbeszélését, zsoltárokat, himnuszokat és könyörgéseket. Szükségünk is van ilyen előkészületre a hallatlan misztériummal szemben, és illő is így zengedeznünk előtted. Mindez azután lerövidült a mi misénkké. Az is jó volt. De a latin már nem! És a klasszikus latin még kevésbé. Azok a klasszikus régi irodalmárok abban lelték kedvüket, hogyan csináljanak rejtvényt a szavaikból. A mindennapi szavak helyébe választékos ritkákat tettek, a szórendet fantasztikusan össze-visszadobálták, és „találd ki, mit akarok mondani!" Ez a stílus sem a Te igéidhez, sem a legszentebb misztériumhoz nem volt méltó, és a Te szeretett gyermekeid, a nép előtt titokba borult az egész. A pap végezte a maga dolgát az oltáron és a szószéken, — a nép meg imádkozta a saját imáit Szent Antalhoz meg Szent Bálinthoz. És azok közbenjártak értük a Szeretet Leikénél, hogy nekik is jusson valami kis morzsa az ezoterikus funkciókból. Azután folytattuk. Hozzászoktunk, hogy nehezen érthető a szöveg, még a papok számára is, — leszoktunk róla, hogy értve imádkozzuk a misét, észre sem vettük, hogy nem igen értjük. A rubricisták erősen kötötték az ebet a karóhoz, hogy mindennél fontosabb a helyes kiejtés; még a mise érvényessége is veszélybe kerülhet annak híján. így azután „miséztünk“ — ügyelve nyelvünk munkájára, kevésbé a magasztos misztériumra, a hálás szeretet elámult csodálkozására; fő, hogy a szavak és mozdulatok szabatosak legyenek. Abból rutinra tettünk szert, néha még versenyeztünk is másokkal. Hány pap gondolta érdemesnek, hogy a másnapi misét gondosan átnézze, hogy „imádkozni" tudja? A jó latinistának könnyű volt „lemisézni“ és „elrecitáíni" a papi 80
