Szolgálat 46. (1980)

Az egyház szava - A liturgia a jövő kapuja (Holland püspöki kar)

Ha most mélyebben behatolunk a keresztény istentiszteletbe, akkor rögtön Isten és ember föl- és lefelé irányuló kapcsolatára, vagyis a Szentírásra gondolunk. A Bibliát alapjában véve a következő szavakkal lehet összefoglalni: Isten keresi az embert, az ember pedig Istent, s a kettő megtalálja egymást! Isten az ő szeretetében végtelen türelemmel megváltást és szabadulást kínál az embernek. Az majd lelkesen, majd vonakodva, majd visszautasítóan válaszol. De Isten az üdvösség Istene marad, népét minden állhatatlanságában is az igaz emberség felé vezeti. Isten a velünk-levő, így tudjuk és hisszük, és irántunk való szeretete Názáret Emberében érte el tökéletességét. Ezzel lett teljesen „Emmanuel“, „velünk az Isten“.

Istenszolgálatunk nemzedékek hosszú sorába illeszkedik, amelyek ennek a Jézusnak bűvöletébe kerültek. Még mindig ugyanabból a meggyőződésből élünk, amely az első keresztény közösséget jellemezte. Lukács találóan írja le: egymásra találtak az apostolok tanításához való őszinte hűségben (vö. Csel 2,42-47). Ez volt egyetértésük és egységük alapja. Egymásért akartak élni. Szegény nem akadt köztük. A kenyértörésben különösen is kifejezésre juttatták egységüket. Ez többnyire a közösség egyik tagjának házában történt, örömmel és szívük egyszerűségében vették magukhoz az ételt. Utána közös imákat mondtak, amelyekkel életüket Istennek, Jézus Krisztus Atyjának ajánlották. Dicsérték őt és hálálkodtak neki mindazért, ami csodálatosat az emberekért tett, s amit saját életükben is megtapasztalhattak.

Ezt a jeruzsálemi keresztény egyházközséget szülői házunknak is mondhatnánk. A keresztény együttélés, a lelkes hit nagy benyomást keltő képe. Végre is ezek az emberek még közel álltak az Úrhoz, szem- és fültanúi voltak a jóhírnek, amelyet hirdetett. Szavai és tettei még frissen éltek emlékezetükben. Mindenekelőtt tudatában voltak, hogy Jézus mozgalma nem ért véget a halálával. Mélységes meggyőződésük volt, hogy az Úr él, és közel van gyülekezetéhez. Ezért mindnyájan feladatuknak is tartották, hogy továbbadják, hirdessék: mit jelent az Úr Jézus nekünk embereknek.

Nem csodálatos hát, hogy drága kincsként őrizték szavait, szájról szájra terjesztették, leírták. Az élet szavai voltak ezek, igen nagy jelentőségűek minden jóakaratú ember számára, aki követni akarta az Urat. Az sem csodálatos, hogy Jézus tetteit emlékezetükben tartották és megismételték. A jeruzsálemi egyházközség az Úr és üzenete iránti hűségével kialakította a keresztény isten- tisztelet fő vonásait.

A mi liturgiánk tehát egészen egyszerű módon keletkezett. Aki igazán hisz az Úrban és az ő szellemében akar élni, az csak az ő szavait veheti szájára, az ö tetteit ismételheti. Ez a keresztény egyházközség alapköve. Az első keresztény gyülekezet lényegében azt folytatta, amit maga az Úr kezdett: tudatosan vállalta prófétai művét és üdvözítő feladatát, abban a meggyőződésben, hogy ez az igazság és az élet egyedüli útja.

Ez magyarázza az Úr igéje és életmódja iránti hűséget. Az első keresztény nemzedékek sokat beszéltek az Úr életéről. Az erről szóló följegyzéseket meg66