Szolgálat 46. (1980)
Tanulmányok - Sántha Máté: A szép szolgálat öröme
tői (természetesen nem a zsargonra, hanem az ún. „művelt társalgási nyelvre“ gondolok), azzal együtt eltávolítjuk az élettől is. Holott éppen abba kellene beépülnie. És így a legfontosabb, központi területen öntudatlanul elősegítjük templom és élet, vasárnap és hétköznap végzetes különválását. A liturgikus fordításokat tehát jó műfordítókra kell bízni. Ilyenek Magyar- országon bőven akadnak. Nem biztos, hogy a papok között, dehát ez még nem lenne baj. Ha az a laikus fordító remekül bele tudja élni magát régmúlt korok vagy távoli népek alkotásaiba, akkor talán ebbe is, főleg ha maga is gyakorló keresztény? Aztán persze velejár az élő nyelvi szövegekkel, hogy néhány nemzedék múltán részben elavulnak, revízióra szorulnak. „A köntösnek az a feladata, hogy melegítsen. Koronkint át kell szabni, hogy melegíthessen. Mit ér minden szépsége, ha nem melegít? Vagy csak keveseket melegít, ahelyett, hogy ruhája lenne mindazoknak, akiknek szánták?“ (Rónay György) Egy német nyelvterületen lakó buzgó szerzetesnővér, akinek a közösségében latinul folyik a zsolozsma, nemrég kijelentette: ha anyanyelvén kellene a himnuszokat énekelnie, „állandóan káromkodnék“, olyan rosszak a fordítások. Nem éppen „jámbor" kifejezés, de igen szemléletesen mutatja, milyen kínt tud okozni az esztétikai érzékkel rendelkező embernek egy-egy rossz fordítás, amely ráadásul még sántít is, mert a fordító híján volt a ritmusérzéknek. Viszont aki jelen volt már közös papi zsolozsmán, az tudhatja, milyen nehéz a minimális összehangolása is a „szólamoknak“, — hol itt, hol ott „hull ki“ egy-egy szótag, észre sem veszik... örüljünk-e hát annak, hogy a fordítói hiányosságokat a befogadói hiányosságok kompenzálják? Kétes öröm. Magyarország ezekben az évtizedekben olvasó országgá lett. A szakrális nyelvnek nem lenne szabad elmaradnia az irodalom nyelve mögött. Határterületek A liturgia nyelve és lefolyása lényegében kötött. Van azonban az istentiszteletnek sok olyan területe, a liturgián kívüli templomi ájtatosságoktól egészen a magánimáig, ahol bőséges tere nyílik az esztétikai leleménynek is. Először is roppant bő a választék: litániák, keresztút, bűnbánati ájtatosságok, áldások, szentségimádás, szentolvasó, búcsújárás stb, stb. Mindez sohasem mehet magának a liturgiának a rovására. (Mint ahogy a liturgikus cselekményben az igeliturgia: az olvasmányok és főleg a szentbeszéd nem szoríthatja háttérbe, sem időben, sem jelentőségben magát a cselekményt: az eukarisztikus liturgiát.) De ennek árnyékában nagyon alkalmas a vallásos esztétikai igények további kielégítésére. Érdemes megterveznünk környezetüket, hangulatukat, egész lefolyásukat. Amikor pl. a pesti piarista gimnázium virágvasárnapi körmenete az iskolaépületen vonul át, ezzel csodálatos egységbe ölel liturgiát és hivatást. Ismerek egy osztrák szerzetestemplomot, ahol nem röstellik a fáradságot a májusi litániák mindennap más és más „megkomponálására“, egyszer kórussal, egyszer közös énekkel, egyszer a keleti egyház szövegeivel stb., és mindezt 45
