Szolgálat 46. (1980)

Tanulmányok - Sántha Máté: A szép szolgálat öröme

hol lesz a határ, az nagyon függ az illető egyéniségétől, nevelésétől stb. Ne ítéljük meg eleve egymást: a kifelé merevnek ható viselkedés fakadhat az isteni Fölség mély átéléséből, a talán hanyagnak ható magatartás kedves természetességből. De amennyiben rajtunk áll, törekedjünk egészséges középútra és olyan magatartásra, amelynek esztétikumát a szeretet formálja ki.

A szent szövegek

A liturgikus szövegek gazdag szépségében évezredek kincse halmozódott össze. A liturgikus reform teli marokkal merített ezekből. Csakhogy ez a szépség — akár tetszik, akár nem — a résztvevők latinul nem tudó zömének hozzáférhetetlen. Ezért rendelte el a Zsinat a népnyelvi liturgiát. És ezzel létrejött a szent szövegek áttételének bonyolult problematikája. „Szent“ itt azt jelenti, hogy „Isten szolgálatára szentelt“, nem pedig azt, hogy „szent és sérthetetlen“. A liturgikus szövegeket a műfordítás általános szabályai szerint kell fordítani, ami annyit jelent, hogy nem szavakat fordítunk, hanem formába öntött gondolatokat. Nagyon vigyázva, mert ezek a gondolatok mély teológiai mondanivalót hordoznak, és ha eltérünk az eredetitől, könnyű meghamisítani az értelmüket. De nem egyszer éppen azzal hamisítjuk meg az eredeti gondolatot, ha szolgaian ragaszkodunk a szavakhoz. Különösen tövises kérdés a mi európai köntösű liturgiánk áttétele más világrészek nyelveire, ahol egy-egy kép vagy kifejezés talán teljesen érthetetlen vagy más értelmű. De maradjunk csak a magyar mise szívénél, az átváltoztatás szövegénél: „... ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, mely értetek és sokakért kiontatik...“ Mi „ontatik ki?“ — kérdezheti a magyarul gondolkodó. A kehely? A szövetség? Amit az Úr Jézus arám anyanyelvén mondott, nem lehetne azt magyarul mondani? Más szerkezettel és ,,-tatik, -tetik“ nélkül? — Mai napig sem tudtam bevenni — mentségemre szolgáljon: boldogult Kodály Zoltánnal együtt, aki Magyar miséje készítésekor tiltakozott ellene — az „Áldott, aki jön az Úr nevében“ idegen szórendjét. Pedig tudom, annak idején szépen megmagyarázták, görögből, hogy ennek miért „kell“ így lennie. A magyarázatot elfeledtem, az idegenszerűség megmaradt.

Vannak, akik amellett kardoskodnak, hogy a liturgia nyelvének, éppúgy, mint a bibliafordításoknak, „veretesnek“ kell lennie. Hogy Istennel nem beszélhetünk „köznapi“ nyelven. Hogy református atyánkfiái „megszokták“ a Károli- biblia nyelvét, vagy a görögkatolikusok Aranyszájú Szent János liturgiájának (az előzőnél nem sokkal maibb, de sajnos igen sokkal magyartalanabb) fordítását. Azt is felhozzák, hogy régi irodalmunk remekei tízezres példányszámban kelnek el, tehát a mai nemzedék is érti és szereti a régies nyelvet. Sőt nemrég olvastam részleteket egy készülő bibliafordításból, amely — uramfia — amolyan Toldi-szerű stílusban, zamatos szólások halmozásával magyarítja a biblia szövegét. Nos, ha folklórt keresünk, akkor elővesszük Erdélyi Zsuzsa gyűjtését vagy Ortutaytól Fedics Mihály meséit, és Pázmányban, Mikesben szívesen élvezzük elmúlt századok ízeit. De a mindennapi életben kinek jut eszébe így beszélni? és vigyázzunk: ha a liturgia kifejezésmódját messze távolítjuk a beszéd nyelvé44