Szolgálat 46. (1980)

Tanulmányok - Hermann Schäufele: „...értsetek egyet..."

A tridenti zsinathoz hasonlóan a második vatikáni zsinat is ünnepélyesen megerősítette a mise áldozati jellegét a liturgikus konstitúció 47. pontjában: „Üdvözítőnk az utolsó vacsora alkalmával... megalapította testének és vérének eukarisztikus áldozatát, hogy így a keresztáldozat a századokon át az ő eljöveteléig jelenlévő valóság legyen. Ezért szeretett jegyesére, az egyházra bízta halálának és föltámadásának emlékezetét.“ (Vö. LG 3,28; a papi szolgálatról 2, 4, 5.) A Bevezetés itt megjegyzi: „A zsinatnak ez a tanítása a mise szövegeiben találja meg maradandó kifejezését“ (No. 2). Az eukarisztikus imádságban a pap az egész nép nevében is hálát ad ezért Istennek, és bemutatja neki „ezt az élő, szent áldozatot“: az Egyház adományát, és benne egyben magát az áldozati Bárányt, akinek feláldozása kiengesztelt minket Istennel, — az áldozatot, amely az egész világnak üdvösséget hoz, és minden részesülőt élő áldozati adománnyá tesz Krisztusban az Atyaisten számára (vö. Ill—IV. kánon).

Ha csak az új misekönyvnek ezeket az előzetes megjegyzéseit is komolyan veszi valaki, már akkor sem tudja megérteni, hogyan szíthattak az újítás egyes ellenzői szemrehányásokkal és hamis állításokkal még paptestvéreik közt is zavart, mintha az úgynevezett „új liturgia“ eltörölné a mise áldozati jellegét, meghamisítaná az átváltozás szavait, megszüntetné az eukarisztikus Úr iránti áhítatot és imádatot. Ezek rosszakaratú rágalmak. De az egyszerű ember sajnos nem tudja átlátni helytelenségüket, amíg nem adjuk meg neki azt a világos támaszt, amelyet most már mindenki — nem csupán a szentmise bemutatója — megtalál az új misekönyvben. Csak ott emelkedik minden kétség fölötti magasztos ünneppé a szentmise bemutatása, ahol ez után a könyv után igazodik. Ha azonban egyáltalán fölmerülhetett a szentmise „szétrombolásáról“ szóló gonosz kijelentés, akkor még utólag is mindannyiunknak meg kell kérdeznünk magunktól: mi volt ennek az oka, és ki mindenki működött benne közre valamiképpen, talán úgy, hogy sejtelme sem volt róla. A döntő kérdés ez marad: megtisztult-e és elmélyült-e közben minden celebráns teológiai és liturgikus-lelkipásztori tudata olyan mértékben, hogy egészében eléggé átláthatóan és lelkipásztori hitelességgel tudja hozzáférhetővé és közös élménnyé tenni a szentmisét minden résztvevő számára?

Mert a szentmise legbensőbb megértése azon múlik, hogy nem szorítkozunk néhány terminológiai jelszóra, mondjuk az áldozati adományról és felajánlásról, hanem a mise egész liturgikus alapszerkezetét úgyszólván átfogjuk a szemünkkel, és imádkozva megvalósítjuk üdvözítő lényegét.

Sajnos meg kell itt mondani, hogy még mindig igen megtévesztően hat a teológiailag oly kevéssé hasznos alternatíva: „Áldozat-e a mise vagy lakoma?" Amíg ilyenkor két különálló vagy éppen ellentétes tartalomra gondolunk — az egyik állítólag skolasztikus-teológiai, a másik, az ún. lakomajelleg viszont bibliai és őskeresztény —, addig eleve félreértettük, mi az „eukarisztia“ szó lényege, mit mond az Úr alapításáról és végrendeletéről; addig nem tudjuk helyesen fölmérni az eukarisztikus imádság valódi szerepét a szentmisében és magvában, az átváltozásban.

35