Szolgálat 46. (1980)

Tanulmányok - Hermann Schäufele: „...értsetek egyet..."

Innét adódik a döntő kérdés, amely mindenekelőtt a papnak szól: Akarja-e igazán azt tenni misemondásával, amit az Egyház tesz, amikor Krisztus megbízásából és eszközeként végrehajtatja vele a szent „actio“-t? Megvan-e benne, egyházával teljes egyetértésben, a szándék, hogy az egész „actio eucharisti- ca“-t végrehajtja (vagyis nemcsak azt, amit mint az ő szemében legkedvesebb oldalát és „személyes ügyét“ szeretne, — ami azonban egyoldalú, egyházilag nem hiteles, még a bibliai exegézis felől is gyatra és tarthatatlanul szegényes: a lakoma, az étkezési közösség, „a kenyértörés testvéri lakomája“)? Az euka- risztia megülésének lényege, ahonnét minden más az értelmét kapja, mégis csak sokkal inkább a konszekráció üdvözítő folyamata, a szó átfogó értelmében. A konszekráció nem csupán többé-kevésbé szükséges előszó vagy előjáték a lakomához, nemcsak az étel ünnepélyes bejelentése és elkészítése. Hanem mindenekelőtt, a szó legvalódibb, legigazabb értelmében maga az önmagát értünk adó Úr lesz jelenvalóvá test szerint, testét kínáló odaadásával, ahogyan az utolsó vacsora termében mondotta: odaadott testével, kiontott vérével; tehát azzal az egyedülálló odaadással, amelyet az Atyának hálaadással odanyújtott kenyér és bor jeleiben valósított meg, nem kevésbé valóságosan — bár akkor is már rejtett liturgikus formában —, mint utána véres valósággal a kereszten. Ez az odaadás valósul meg azóta is újra meg újra az ő megbízása szerint, ez jelenik meg szentségileg ismét az ő meghatalmazásának erejében.

És éppen ez az ő áldozata, — végső megvalósulása élete nagy áldozati imájának, amellyel a zsidókhoz írt levél szerint a világba lépett: „Embertestet alkottál nekem ... nézd, jövök, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat“ (vö. Zsid 10,5kk). Ez az új és örök Főpap áldozata, amely egyedülálló módon a mienkké is válik: abban az értelemben, hogy szentségileg a kezünkbe tette, ránk bízta, és megbízott azzal, hogy állandóan bemutassuk vele. És mi mindig újból az oltárra tesszük földi adományainkat, a kenyeret és bort, hogy ezekben a jelekben egyszerre fejezzük ki saját teremtményi készségünket és azt a szándékot, hogy bensőleg csatlakozunk az Ö odaadásához az Atya iránt.

Itt kell valamennyiünknek — papnak és közösségnek — megint jobban kinyitni a szemünket és imádságosan előkészíteni szívünket: a keresztáldozathoz való lényegi viszonyra, a földi adomány és az eukarisztikus-szentségi áldozatba történő belső belesimulás „egymásba olvadására“, amit olyan megragadóan kifejeznek a felajánlás rituális mozdulatának kísérő imái (mindenekelőtt a felajánlás végén álló ima beszél igen nyomatékosan róla, de sajnos ezt sokszor nem értékelik eléggé). Hiszen a felajánló könyörgés nem csupán az oltáron lefolyt — remélhetőleg nem csak úgy futtában elvégzett — jelképes cselekményt akarja összefoglalni, hanem főként az imádság csendes gondolatait, amelyek az elmélkedve figyelő résztvevők leikéből fakadnak. A mise bemutatója mindig újra — csak a böjti időszak miseszövegeiben vagy harmincszor! — ünnepélyesen kimondja ebben a felajánlást lezáró könyörgésben, hogy a kenyér és bor felajánlása Krisztus áldozatának „a megváltás", „a kiengeszteiődés“, „az engesztelés áldozatának“ — szól, ugyanakkor pedig a mi áldozatunkká — a szentségi cse36