Szolgálat 46. (1980)

Tanulmányok - Hermann Schäufele: „...értsetek egyet..."

6. önkényes egyéni „liturgiák*. Nem lehet tovább tűrni a sok felburjánzott illegális kánont és istentiszteleti „modellt*. A hivők már eleget bosszankodtak azon, hogy minden templomban egészen eltérő jellegű mise fogadja őket, és ráadásul nekik az Ámennel mintegy szentesíteniök kell mindezt.

7. Legfőbb ideje tehát, hogy „technológiai“ elképzeléseink siralmas kudarca után energiánkat jobbra fordítsuk: az új misekönyv tartalmának belső elsajátítására és imád- ságos megvalósítására.

III. Önmagunk szolidáris elkötelezése az egységes új rend mellett

A perikópák fordítása terén még nem mindenütt hangzott el az utolsó szó, mivel egyes kifejezések feltűnően különböznek a közismert, hagyományos szövegtől. De a cselekményhez, az előírt jelekhez és imákhoz pontosan tartanunk kell magunkat, nem szabad ezt önkényesen megváltoztatni. Hiszen az eukarisztia megülése sohasem magánjellegű vagy „elit“ dolog, hanem az egész Egyház cselekedete, ima- és áldozati közösségben a püspökkel és a pápával, az előírt formák keretében. Az érsek itt is felsorol néhány visszaélést: Nem szabad tetszés szerint megváltoztatni az utolsó vacsora elbeszélésének evangéliumi szavait. Más meg nagyon is a betűhöz tapadva mindjárt átváltozáskor kettétöri a kenyeret, mintha az evangélium „rubrikákat“ akarna adni. Helytelen továbbá, ha a pap csak a hívek áldoztatása végén áldozik meg. (Ez a protestánsoknál van szokásban, úgyannyira, hogy ott a kiszolgáltatónak nem is kell okvetlenül magához vennie az úrvacsorát.) A csak egy szín alatt áldozok legalábbis lássák az euka- risztikus áldozat vételének „teljes formáját“ a pap személyében. — Egyesek — állítólag az ökuméné kedvéért — elhagyják a Miatyánk utáni embolizmust („Szabadíts meg ...“), holott ez az áldozási előkészületben lényeges. Sokhelyütt elhanyagolják a felajánlás imáit és mélyértelmű mozdulatait.

Az érsek bízik abban, hogy az új miserend erősebb lesz egyesek önkényénél. Új liturgikus-teológiai tudat ébredezik, és a hitből fakadó örvendező ünneplés, a csend és igazi ima vágyával együtt erősbödik a szilárd formák óhaja is, nem utolsó sorban éppen a fiatalok, a papnövendékek körében. Az új miserendé a jövő.

IV. Lelki elmélyedés az átváltoztatás misztériumában és a mise áldozati jellegében

Éppen a lelkipásztornak kell megértést tanúsítania az iránt, hogy nem csekély számú hívőnek nehezére esett búcsút venni bizonyos áthagyományozott és megszeretett külső formáktól. Igaz, közelebbről nézve világosan megmutatkozik, hogy a változások alapjában véve csak a szentmise megölésének perifériájára vonatkoznak, nem érintik a lényeges liturgikus folyamat igazi tartalmát, sőt inkább még megerősítették. Mégis a celebránsnak — a hivők összesége érdekében — legyen gondja arra, hogy az új formákkal összekötött átállás csakugyan törés és kár nélkül mehessen végbe.

A Misekönyv bevezetésének „Előszava“ a legnagyobb nyomatékkai hangsúlyozza: Az Egyház új hivatalos misekönyve nemcsak hogy nem szakított a mise áldozati jellegéről, az erre fölszentelt pap szolgálatáról és az Úrnak az eukarisztikus színek alatti valóságos és tartós jelenlétéről szóló katolikus hithagyománnyal, hanem inkább még világosabbá és mélyebben felfoghatóvá tette ezt „az atyák szabálya szerint“. Úgyannyira, hogy a reformáció tévedéseinek legyőzése után most lehetővé vált a népnyelv használata minden közösségi liturgiánál, és a tökéletesebb részvétel a szentmisén (No. £f—13).

34