Szolgálat 46. (1980)

Tanulmányok - Véber Gyula: Zene és istendicséret

Ezért inkább konkrét példákon keresztül, mégpedig két országnak, két népnek az új szituációhoz való „hozzáállása“ alapján mutatom be, hogyan lehet ugyanazt az instrukciót — talán a helyzettől kényszerítve - különbözőképpen felfogni. Megjegyzéseimből majd kitűnik, hogy én melyik felfogást, melyik megoldást tartom helyesnek, helytelennek vagy elfogadhatónak. A két ország, amelyek között egyházzenei téren párhuzamot vonok: Magyarország és Hollandia. Mivel pedig a szentmise minden liturgiának a szíve, ezért főleg a szentmise alatt, a szentmisével kapcsolatban megszólaltatott zenével foglalkozom, mégpedig elsősorban a vokális zenével, az énekkel.

Ha röviden végigfutunk a magyar egyházi zene alakulásán a huszadik században, akkor az az érzésünk támad, mintha a fejlődés valami tudat alatti előkészület lett volna az új liturgiához. A századfordulón még a nyugati Cecília- mozgalmakat irigyelték a magyar egyházzenészek, s azt akarták megvalósítani otthon is: az Országos Magyar Cecília Egyesület megalakításával, a gregorián korális és a Palestrina-stílus életre keltésével, továbbá olyan kiadványokkal, amelyek ősi magyar és gregorián énekeket tartalmaznak (Bogisich Mihály: Őseink buzgósága, 1888; Kersch Ferenc: Sursum corda, 1902). Ezek a kiadványok jelentették azt a lépést, amely meghatározta a magyar egyházi muzsika szerencsés irányú fejlődését. Egyházzenészeink és a liturgia irányítói jól értelmezték az egyetemes egyház, a „Motu proprio“ utasításait: irányelvek voltak számukra és nem előírások. Nem erőltették csupán a gregoriánt és a régi polifóniát, hanem nagy szakértelemmel és kitűnő érzékkel fogtak hozzá a magyar nép ősi vallásos énekeinek felkutatásához, a meglévő és megszokott népénekek dallamának és szövegének megtisztításához, új magyar többszólamú művek komponálásához. Az 1936. évi frankfurti egyházzenei kongresszuson már bámulták annak a népnek egyházi muzsikáját, amely néhány évtizeddel azelőtt még a nyugati templomi zenét irigyelte.

A nagy reform, amelynek hatása még most is tart, elsősorban Harmat Artúr és Sík Sándor műve. A „Szent vagy, Uram!“ a szöveget illetően még most is páratlan vallásos „antológia“, dallamaiban kifogástalan népénektár (Kodálynak is nagy szerepe volt ebben), orgonakíséretei pedig egyszerűen remekművek. Eredmény: rövid idő alatt körülbelül háromszáz éneket tanult meg a vallásos nép apraja és nagyja, városon és falun — fejből! Igaz, hogy a népnyelvű népének a másik népéneket: a gregoriánt majdnem teljesen beszorította a kolostorokba és a katedrálisokba, de dicsőítette Istent olyan énekkel, amelynek szövegét értette, s amelynek dallama közel állt leikéhez. Ha az énekszövegek nem is egyeztek meg szó szerint a liturgia szent szövegével, de értelmileg közel álltak hozzá, és ezért elfogadhatók voltak.

Katedrálisokban és nagyobb helységek templomaiban persze a népének csak egy része volt az egyházi zenének. Kórusművek, latin misék és gregorián változó részek éneklése éppúgy a „programhoz“ tartozott, mint bármely külföldi nagy templomban. Isten áldása volt, hogy annyi kiváló szakember dolgo28