Szolgálat 46. (1980)

Tanulmányok - Véber Gyula: Zene és istendicséret

zott egy cél érdekében: a fentieken kívül Bárdos Lajos, Kertész Gyula, a már említett Kodály Zoltán, Werner Alajos és sok más jeles zenész fáradozott a magyar egyházzene megújításán és fellendülésén.

Ezek után nem volt nehéz a II. vatikáni zsinat szellemében ismét újítani, helyesebben: az újítást folytatni. Gyorsan születtek meg az új liturgikus énekek, amelyeknek szövege a liturgia szövegének hiteles fordítása, dallama pedig magyar(os) vagy gregorián dallam. A nép megtanult énekelni a „Szent vagy, Uram“-ból, az új énekek elsajátítása így nem okozott számára problémát, — pedig a betanításuk most sokkal nehezebb körülmények között történik.

Hollandiában kitartottak egészen a II. vatikáni zsinatig a „Motu proprio“ egyoldalú értelmezése mellett. Ez nem is lett volna baj, ha a zsinat irányelveit jól értelmezték volna. A hollandok a következő hibákat követték el:

1. A zsinatra való hivatkozással radikálisan szakítottak a gregorián tradícióval, anélkül, hogy lett volna megfelelő népnyelvű egyházi énekük, amely a gregoriánt felválthatta volna. A népének terén nagyon gyengén álltak, mint minden olyan ország, ahol a korai urbanizáció következtében régen eltűntek a népi dallamok. Alig volt néhány alkalmi egyházi énekük, amelyeknek azonban semmi köze sem volt a liturgiához — főleg a szentmiséhez —, sőt legtöbbnek a szövege olyan édeskés, együgyű, amilyeneket ma már nem lehet megtűrni a liturgiában. „Dalok gyártásával“ próbáltak segíteni a helyzeten. A kapkodásban született énekek szövegének témája ugyan a Bibliából való, de a filozofikus költemények nehezen vagy egyáltalán nem érthetők a nép számára. Teljesen szem elől tévesztették azt az igazságot, hogy a népnyelvnek csak akkor van értelme, ha az a szent cselekmény jobb megértését szolgálja, és ezáltal tevékeny részvételre sarkallja a híveket.

2. A centralizmus feladását sokan úgy értelmezték, hogy elvetettek mindent, ami latin. A latin énekek (misék, motetták, stb.) helyébe — a sietségben — csak egy-két frissen komponált holland nyelvű misét tudtak varázsolni, s azt kiegészítették idegen nyelvű (angol, német, francia) többszólamú művekkel, amelyeknek azonban semmi köze sincs a szent cselekményhez — de sokszor még egy ünnep gondolatához sem. A latin énekek pártfogói, s azok, akik jói értelmezték a Vaticanum irányelveit, ebben következetlenséget láttak, és annál inkább kitartottak a régi liturgia mellett. Ezzel megkezdődött a latinisták és anti- latinisták harca. A latinellenesek radikalizmusa azt is eredményezte, hogy a latinisták minden egyházzenei reformot elvetettek. A hívók nem a saját plébánia- templomukba jártak (vagy járnak), hanem abba a templomba, ahol az ő „ízlésük" szerint végzik a szentmisét. Évekig tartott, amíg a papok egy része — a hívek és kórusok nyomására — hajlandó volt kompromisszumra, és bevezette a „hétvégi variációs szolgálatot“: egy mise „népénekekkel“ (holland és idegen nyelvű kórusművel), egy mise gregorián énekkel és többszólamú latin misével, egy mise zene nélkül, egy mise pedig beat- és ehhez hasonló zenével. (Nem a legrosszabb megoldás ebben a helyzetben!) Van olyan templom is, ahol csak

29