Szolgálat 46. (1980)

Tanulmányok - Babos István: Liturgia és élet

sódleges értelemben használja a „celebratio“ szót a liturgikus konstitúció a szentségekkel kapcsolatban.

Az ünneplés a szokásostól eltérő esemény, szabad és kötetlen formájú, szívből jövő testet-lelket felvidító élmény. Szabad, ugyanakkor megvannak régebbről kialakult formái. Az ünneplő a régi forma segítségével kifejezi és megerősíti élményvilágát. (Gondoljunk a névnapi köszöntőkre, ünnepi, lakodalmas szokásokra, táncra.) Az ünnep megszakítja a hétköznapok sorozatát, alkalmat ad arra, hogy kilépjünk a taposómalomból, és így újféleképpen, más színben tapasztaljuk meg önmagunkat és a körülvevő világot.

Mennyire látszik ünneplésnek a szentségek liturgiája? Régebben különösen, de bizonyos mértékben ma is a pap részéről bizonyos merev, szavakat és gesztusokat pontosan megtartó mesterkélt „szereplés“, a hívek felől pedig az ennek megfelelő unalom. A hívek, de még a papok sem tekintik magukénak a szentségi cselekményt. Alkalmazottnak és nem vendégnek érzik magukat a lakodalomban, ahol kötelességüket teljesítik, nem ünnepelnek.

Mit ünnepelünk a szentségekben? Mielőtt erre a kérdésre válaszolnánk, vessünk egy rövid pillantást az élet fonákjára. Az élet tragikus eseményeit is megünnepeljük: megemlékezünk a vértanúkról és a hősökről, akik életüket áldozták meggyőződésükért. Az egyház nagyon is tudatában van, mennyi kárt okoz a bűn, és nem huny szemet az élet tragikus eseményei fölött. Az élet visszáját nem akarja betakarni mesterkélt örömmel és színlelt ünnepléssel. Minden szentségi cselekményben észrevehető a bűn és gonoszság árnyéka. Ennek ellenére az egyház ünnepel. Azt ünnepli, hogy Krisztus mindezen győzedelmeskedett. Ünneplése olyan, mint azé a hadseregé, amely nagy áldozatok árán megnyerte a döntő csatát, és most tovább vonul, hogy a győzelmet biztosítsa és kiterjessze.

Azt ünnepeljük a szentségekben, amik vagyunk: Isten megváltott gyermekei. Isten fiai, akiknek az élete nem a halálba, hanem az örök életbe torkollik. Mindez nem egyszerű értelmi meggyőződés, hanem az egész embert betöltő öröm, hála megtapasztalása, aminek legmegfelelőbb kifejezője az Isten dicsérete. „Az apostoli munka ugyanis azt célozza, hogy mindazok, akik a hit és keresztség által Isten gyermekei lettek, egybegyűljenek, az egyház közösségében Istent dicsérjék, részt vegyenek az áldozatban, és az Úr vacsoráját vegyék“ (SC 10).

Bármennyire fontos és lényeges is az értelmi tartalom, a dicséretben nem az az egyetlen és nem is az a legfontosabb. A hangsúly a kifejezésen van. „Ez a szentség (a keresztség) jelenvalóvá teszi és megvalósítja a csatlakozást Krisztus halálához és feltámadásához“ (LG 7). Az ember elcsodálkozik Isten jóságán, ami a teremtésben és főleg a megváltásban elénk tárul, azon, hogy minden érdemünk nélkül, sőt hűtlenségünk ellenére, színtiszta szeretetből magához ölelt és fiaivá fogadott. Erre a válasz nem egyszerű tudomásul vétel, hanem az Isten dicsőítése énekkel, zsoltárral, egész magatartásunkkal. Fejezze ki ezt a dicséretet a templomi zene, a díszes miseruha, a körmenetek és az

20