Szolgálat 46. (1980)

Tanulmányok - Sólymos Szilveszter: A liturgia: istentisztelet - vagy isten- és emberszolgálat?

A liturgikus ünneplés sajátossága, hogy van egy emlékezet-jellege, amely a múltra vonatkozik. így pl. a húsvétban az ószövetségi pászkára emlékezünk, az Úr átvonulására népe között, amelynek erejében népe a rabságból megszabadult. Van azután a liturgiának egy jelenben kiható, jelenben átélhető lei- lege; ami Krisztusban egyszer végbement a mi üdvözlésünkre, az most valamilyen formában ismét jelenné válik (LK 102), hogy mi is részesei lehessünk. Végül minden liturgikus ünneplés kitekintés a jövőbe, az eszkatonba. A mi liturgiánk mindig Isten zarándok népének liturgiája. Ez a nép úton van, hitben és szimbólumokban ünnepel, és már az örök hazára függeszti tekintetét: „a földi liturgiában a mennyeinek előízét élvezzük“ (LK 8). A földi élet liturgiája majd a színről színre látás szimbólum és rítus nélküli égi liturgiájában teljesedik be. Az egyház liturgiája ennek a várásában él. Nem hiába kerültek a szentmise központi cselekményébe ilyen akklamációk: „Halálodat hirdetjük Urunk, és hittel valljuk föltámadásodat, amíg el nem jössz!“ - Ezt a hitünk legközepét kifejező felkiáltást nem pótolják mégoly hagyományos és bensőséges fohászok sem, mint az „Ó édes Jézus, ó kegyes Jézus ... imádlak lelkem mélyéből...“ stb. A földi liturgia fohásza a „Maran atha“ (Jel 22,30), „Jöjj el, Uram Jézus“!, a mennyei liturgiáé valami más lesz; talán a jánosi felismerés: „Az Úr az!“ (Jn 21,7).

A liturgia ünneplés a szimbólumok, jelek fátyla alatt

Az ember az érzékein keresztül kerül kapcsolatba a külvilággal, rajtuk keresztül fogad és küld jelzéseket. Ezek adnak lehetőséget az egymás közötti kommunikációra, kapcsolatteremtésre. Isten is felhasználja ezeket a kommunikációs eszközöket üdvözítésünkben. Ezek az érzékelhető jelek, szimbólumok — személyek, tárgyak, cselekmények stb. — valami felsőbb valóság hordozói. A szimbólum éppen azért jelentős alkotóeleme a liturgiának, mert mindkét szférába beletartozik, az istenibe is és az emberibe is. A liturgiában tulajdonképpen a végső és legmélyebb szimbólum maga Jézus Krisztus, akiben Isten és az ember sajátos találkozása érzékelhető, látható és hallható; ugyanakkor ő mégis több, mint amit érzékelünk. Úgy él, mint bármely ember, és mégis valaki másra utal, aki benne megnyilvánul: Istenre.

A szimbólumok ismerete és felhasználása a liturgiában nagyon fontos. Ott szinte minden személy és tárgy transzparenssé válik: mélyebb valóságot rejt és fed fel egyszerre. így pl. az oltár Krisztust, a tömjén az Isten felé szálló imát, a szenteltvíz a keresztségre emlékezést stb. Azt sem szabad feledni, hogy bizonyos alkalmakkor és összefüggésekben a szimbólum többet jelenthet, több ösztönzést adhat, mint a beszéd. így pl. alig lehetne tagadni, hogy a misében a béke és szeretet kifejezésére kifejezőbb a kézfogás gesztusa (ki-ki az éppen mellette állónak nyújtja a kezét), mint egy kevéssé személyes, sablonos „Legyen békesség köztünk mindenkor!“ Nem beszélve arról, hogy ez a kézfogás mint szimbólum hordozója annak az Isten részéről felajánlott kibékülésnek is,

12