Szolgálat 45. (1980)

Tanulmányok - Victor Dammertz: Benedek - egész Európa védőszentje

Képzeljük magunk elé ezt a jelenetet: Totila, Itália uralkodója, aki már készül elfoglalni Rómát, a Római Birodalom egykori fővárosát és még akkor is a világuralom szimbólumát, állig felfegyverzett kíséretével ott áll a védtelen barát előtt, akinek egyetlen fegyvere prófétai szava, és azzal a győzőt rendre utasítja. Ezzel kockáztatta, hogy az uralkodó haragra lobban; egy kézmozdulat elég lett volna, hogy a királyi kíséret a kényelmetlen megrovót örökre elnémítsa. De úgy látszik, a király megszívlelte a szemrehányást. „Ezután kevésbé volt kegyetlen“ — tudósít Gergely pápa. Tehát elért valami eredményt, legalább egy kis megfontolásra és mérsékletre késztette. Hány embernek menthette meg ezzel az életét, mennyi kegyetlenséget és jogtalanságot akadályozhatott meg?

Egy védtelen szerzetes dacol a győzelemhez szokott királlyal. A kis Dávid legyőzi az állig felfegyverzett Góliátot. A prófétai szó a seregek fegyvereinél hatalmasabbnak bizonyul. Ilyen a védtelenek békére irányuló ténykedése tegnap, ma és holnap is. „Boldogok, akik békét teremtenek!“ Boldog, aki a maga módján és lehetőségeinek keretén belül ellenáll a gonosznak! Az ilyen síkra- szállást az erőszak és jogtalanság ellen nem szabad a tényleges eredmény alapján felmérni. A hatalmasok közül nem mindenki olyan nemeslelkű, mint a barbár Totila volt, hogy elfogadjon egy ilyen megrovást és eltűrjön ilyen nyílt és őszinte beszédet. Erre a történelem és a jelenkor is sajnos igen sok példát szolgáltat.

Benedek bátor fellépése Totila királlyal szemben teszi csak igazán hitelessé kolostori szabályának békére buzdító szavait. Ö meg van győződve, hogy béke csak ott lehetséges, ahol igazság uralkodik. Az igazság azonban nem egyhangú egyenlősdit és különbség nélküli uniformizálást jelent, hanem tekintettel van az egyesek sajátságára. Nem mindenkinek ugyanazt, hanem mindenkinek a magáét. A szabályokban ezt olvassuk: „Amint az írásban áll: mindenkinek adtak szükségeinek megfelelően. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy személyválogatók lehetünk — Isten mentsen —, hanem hogy tekintettel kell lenni a gyöngékre. Akinek tehát kevesebbre van szüksége, adjon hálát Istennek, és ne szo- morkodjék; akinek pedig több kell, alázza meg magát nyomorúsága miatt, és ne fuvalkodjék fel, amért gyengeségét tekintetbe veszik. így minden tag békében tud maradni“ (Regula 34,15). Ezt a benedeki békereceptet szerzetesi közössége számára tekinthetjük szép utópiának; de vajon nem használhatna-e nekünk is az ilyen magatartás, ami minden embert, sajátságaival és másféleségével, komolyan vesz, hogy jobban boldoguljunk konfliktusainkkal, kicsiben és nagyban, mind a magánéletben, mind nemzeti és nemzetközi síkon?

Sok bencés rendház kapuja felett található a felírás: Pax, azaz Béke. Többet akar ez mondani az érkező vendégek közkeletű köszöntésénél: egyszersmind meghívást és ígéretet is jelent. A belépő elvárhatja, hogy békét talál. Az érkező vendégnek kijáró békecsók kifejező jele, hogy befogadják ebbe a békeközösségbe, és részesül a Pax Benedictina-ban (Regula 53, 4). A Pax Romana valamikor a római birodalmat környező népeknek nyújtott védelmi közösséget, amit persze nem ritkán a fegyverek túlsúlya kényszerített ki, és elnyomást, igazság6