Szolgálat 45. (1980)
Eszmék és események - Levelesládánkból
élőknek nem lehet addig nyugodt a lelkiismeretünk, amíg egyetlen éhező, ruhátlan, otthontalan ember Is van a világon. — Sok szó esik ma a modern kereszténységről. Szerintem a misszionáriusélet a legrégibb, de ugyanakkor a legmodernebb forma. Két krisztusi törvény valósul meg: .Szeresd Uradat, Istenedet“ és .Szeresd felebarátodat, mint önmagadat“. Ez a szeretet Krisztus szeretete. Mennyire szükségük van ezeknek az embereknek Krisztusra! Nagyszerű munka ez: másokért élni Krisztusban. — Elvittek egy karizmatikus összejövetelre. Mindenféleképpen elgondolkoztató volt ez a találkozás. Először találkoztam a glosszolália jelenségével. Nem hatott rám rosz- szul, de mint eddig is gondoltam, ez nem központi kérdés. Most jobban megértettem Szt. Pál véleményét erről a megnyilvánulásról. Szép volt, amikor a nyelveken imád- kozót a közösség spontán, halkan kitartott harmóniái a lelki együttrezdülés jeleként alátámasztották. Majd elhalt az imádó hangja, de még halkan tovább rezgett egy darabig, és szinte éreztem, hogy belül továbbra is folytatja a monológot. A zümmögő, tisztacsengésű akkordok is lassan tovább úsztak, majd szertefoszlottak. Szép volt, de nem érzem, hogy erre törekednünk kell. Ügy vélem, ezt el lehet fogadni és vállalni kell, ha úgy adódik. Nagyon szépen imádkozott a közösség minden tagja. Jó volt közöttük lennem. Különös világossággal értettem meg azonban, hogy amint más formák sem, úgy ez a közösség sem lehet cél. Minden eszköz lehet, de sohasem a beteljesült megoldás, a netovább. El tudom magamat képzelni az efféle közösségben, de tudom, hogy egy másik együttes is jó lehet, ott is lehet Istent dicsérni, és ott is lehet törekedni a tökéletességre. Közösség nélkül nem igen tudom elképzelni egyiket sem, legfeljebb csak igen kivételes, egyénre szabott esetben. + — Nekem jutott ki az a szomorú, de mégis kegyeletes szeretetkötelesség, hogy távoli levelezőtársuknak, Reményi Margit nővérnek Istenhez visszatéréséről értesítsem. (Lásd levelét 43. számunk 85. oldalán, „Róma“ jelzéssel. Szerk.) 78 éves fejjel és egy súlyos szívbajjal elment családját látogatni Magyarországra. Tíz napig minden baj nélkül ment a dolog, de utána súlyos krízissel a kórházba kellett szállítani, ahol 3 nap múlva meghalt. Pesten temették, ottani nővéreink kriptájában. Mikor a kórházba vitték, azt mondta, nem fél a haláltól, készen áll rá. Megköszönöm az ő nevében mindazt a figyelmességet, amiben részesítették. Majd biztosan hálás lesz érte. — Hónapok óta betegeskedem. Tíz kilót leadtam, közben majd meghaltam. Most meg oly gyenge vagyok, hogy mindentől eltiltanak. Nem marad más hátra, mint „adim- plere ea quae desunt Passionum Christi“ (Kol 1,24). Nagy vigasszal jöttem rá arra, hogy tulajdonképpen ez nem más, mint részvétel Krisztus főpapi müvében; amit betegeknek prédikálgattam, hogy Krisztussal vállalt áldozatuk értékesebb a mi prédikációnknál, most a magam gyakorlatává kellett tennem. Ez a „királyi papsággal" járó papi tevékenységünk akkor is megmarad, ha az ordo által kapott papi tisztünk szokásos munkáit (igeszolgálat stb.) nem tudjuk teljesíteni. Szépen is ment, míg a hongkongi influenza a kórházban le nem tört. Akkor már imádkozni sem tudtam. Csak elfogadtam. „Ezt is Uram“, mint egyik társam szokta mondani. — Szívrohammal mentők szállítottak kórházba. Azt hittem, hogy most megnyílt számomra az út fölfelé, — de úgy látszik, egyelőre csak figyelmeztetés volt: „még jobban, még szebben, mert ha késem is, de biztosan jövök.“ — Szent, a legszentebb az Úr akarata. Siettetnem nem szabad, de készenlétben kell lennem. Sajnos, szentmisém nincs — csak lélekben tudok részt venni, de Jézus megtalálta az utat hozzám naponta. Nem tudom, meddig leszek itt. Bár jobb otthon, de itt nincs más dolgom, csak imádkozni és szeretni Öt — s Benne a nálamnál tehetetlenebb betegeket. Etetem, itatom a rászorulót. Olyan hálásak. Nagyon nehéz tehetetlen betegnek lenni. Az ételt odateszik, de ha nem akad senki, aki meg is eteti a beteget, érintetlenül el is vihetik. Akad tehát alkalom a jót tevésre. 89
