Szolgálat 45. (1980)

Tanulmányok - Csóka Lajos: Guzmics Izidor, a keresztény egység apostola

is, amikor a hitben vele azonos és vele egyesülni kívánó görögöknek megengedte saját nyelvük és liturgiájuk használatát, a papok nősütését, mert „Krisztus anyaszentegyháza ... nem külső rendtartásokban, hanem igazságokban áll.“ Éppen ezért ez utóbbi vonatkozásokban is nemcsak lehetséges, hanem szükséges is az egység kialakítása. „Ha abban, hogy a keresztény religio Istentől származik, megeggyezünk, nem látom, miért ne eggyezhetnénk ezen religionak igazságaiban is?“ Guzmics is Pappal együtt vallotta, hogy reformációra állandóan szükség van, de az legyen „törvényes, szelíd, csendes, nem törvénytelen, nem dühös, nem világot felforgató." Ám a reformálás joga és kötelessége „az Elöljáróságé.“ S abban is helyeselte Pap fölfogását dicsérte törekvését, hogy még a külső egyesülés „is kívánatos, hasznos dolog volna, mert az eszközölhetné aztán a belsőt is." Barátságos hangú fejtegetéseit testvérien, valóban irénikus szellemben fejezte be. Úgy érezte ugyanis, hogy „az Idea szerzője a hitbeli eggyesülést is jóváhagyja", hisz az „semmivel sem mond kevesebbet, mint hogy a kijelentett igazságok szentek előttünk; s mi is csak ennyit kívánunk ... Csak arra kell tehát reámennünk, mellyek a kijelentett igazságok..."

Szikszaival szemben hangoztatta Guzmics, hogy a kereszténységen belül olyan ellentétes fölfogások alakultak ki, amelyek megbontották az Egyház egységét és herezisre, szakadásra vezettek. A közös „keresztény" név és a közös hitforrás, a biblia nem biztosítja az egységet. A hitegység biztosítéka csupán a Szentlélek irányítása alatt álló katolikus egyház. A csalhatatlanság annak és nem az egyes hívőknek privilégiuma. Ennek birtokában az Egyház nemcsak az egyházatyák tanításáról, hanem bizonyos értelemben még a szentírás kijelentéseiről, azok kötelező voltáról is dönt, mint pl. a lábmosásról (Jn 13,14). Az Egyház csalatkozhatatlan tekintélyével szemben viszont készséggel elismerte Guzmics, hogy voltak olyan vezetői is, akik joghatóság tekintetében túllépték hatáskörüket, illetőleg nem éltek példás életet. S azt is elismerte, hogy Szik- szarnak igen nagy az érdeme, mert „az ő békesség- és eggyesség szerető lelke sok protestáns hazafit ragadhat maga után, hogy a kijelentett hitben nagyobb egységre törekedjenek." Ennek pedig következménye lehet, hogy „midőn a tanításban egységet látunk, nem fogunk vonakodni egy anyaszent- egyházban is eggyesülni."

Ám Szikszai Guzmics dicséretét nem igyekezett meghálálni. A következő évben, 1825-ben ugyanis egy újabb vitairatot jelentetett meg, amelyet Guzmics célzatos, rosszindulatú, támadó jellegű műnek tartott. Szerinte a szerző „közben közben most az egyházi atyákkal s így a katholika anyaszentegyház tanításával ütközteti állításaimat, majd ismét a protestáns felekezetek előtt akar gyűlöletessé tenni, mint a protestantizmus leallyasítóját, félreértvén vagy csavarván szavaimat.“ Ezért, noha a dialógus folytatását már maga is céltalannak tartotta, mégis kénytelen volt újra tollat ragadni. „Magát a tárgyat mint csupa álmát tovább űznöm semmi kedvem sem volt, ... hallgatnom szabad nem volt, nem lévén semmi embernek nehezebb, mint midőn religiójá és humanitása tá- madtatik meg." így írta meg és adta ki 1826-ban „A róm. kath. és protest, ke56