Szolgálat 45. (1980)

Tanulmányok - Csóka Lajos: Guzmics Izidor, a keresztény egység apostola

lenül meghalt kisdedek, a pogányok, az eretnekek mindnyájan, minden irgalom nélkül örökre elkárhoznak. Hiszem-e most is? Sőt, erősen ellene vagyok.“

Első könyve végén Guzmics konkrét javaslatot közölt arra vonatkozólag, hogy miképpen lehetne az uniót a tudomány terén kidolgozni és a mindennapi életben megvalósítani. Azt ajánlotta, hogy hazánkban mind a három keresztény — a katolikus, evangélikus és református — egyház állítson föl egy-egy katedrát, ott adják elő az egymásétól eltérő hitágazatokat, s mutassanak rá, hogy azokat hogy lehet közelebb hozni, illetőleg egyeztetni. „Ennek az intézetnek a tanítóji a nyílt eszű és szívű férfiak, hallgatóji pedig a népnek és ifjúságnak jövendő oktatóji lehetnek egyedül.“

Az ideális lelkületű és békeszerető Guzmics meg volt győződve, hogy kölcsönös jóakarattal a hitbeli különbözőségek válaszfalait le lehet dönteni. Ebből a célból ő maga is vállalta a munkát, amit az ugyancsak 1822-ben kiadott — föntebb már idézett — második könyve is bizonyít. Ennek főleg a második része fontos és érdekes, amelyben a protestánsok számára ismertette a katolikus hit tételeit, elsősorban azokat, ahol ellentétek állnak fönn a kettő között. Hirdette, hogy „egyenes, bizalmas viszontbánás, szelíd oktatás, a tárgyoknak gondos felvilágosítások azok az eszközök, mellyekkel szíveket nyerhetni és lelkeket köthetni össze.“ De azt is kijelentette, hogy az ellentéteket azok növelik, „kik olly dolgokat fognak az ellenfelekezetekre, amillyenektől ezek leginkább irtódz- nak.“

Tárgyalása során kifejtette és alátámasztotta a katolikus egyháznak a szenthagyományra és a csalatkozhatatlan tanítói hivatalra vonatkozó fölfogását. „Fogjunk kezet, édes barátim, evangélikus és református atyafiak, s valljuk meg, hogy a szentírás mellett szükség van a folyvást fenálló tanításra s ez a kettő tanító intézetet kíván.“ Ezek után és ezek alapján szólt a megigazulásról, mely nem csupán a Jézus érdemeiben való hitet, hanem a belső megtérést is megkívánja. Aztán ismertette a predestinációra és a hét szentségre vonatkozó katolikus tanítást, s adta annak igazolását. Végül megkérdezte: „mi van itt kivetni való?“

Guzmics különbséget tett a változhatatlan hittételek, a dogmák és a változtatható egyházi rendelkezések között. Ezáltal nem egy ellentétnek tudta élét venni. A papi nőtlenségről, a celibátusról kijelentette, hogy az nem szükséges, de hasznos egyházi rendelkezés, amitől azonban bizonyos körülmények között, nagyobb jó érdekében el is lehet tekinteni, amint az a görögkatolikusok esetében meg is történt. Ugyanezt a megértő fölfogást vallotta a két szín alatt való áldozásról is. Hasonló célból az Egyház minden bizonnyal kész lesz azoknak, „akik kívánják, két szín alatt meghagyni az Úrvacsorát.“ A szentmiséről kijelentette, hogy az ugyan az Úr Jézus utolsó vacsorájának a megismétlése, szertartásait azonban az Egyház alakította ki, s ezért „az eggyesülés kedvéért visszahozhatja az első anyaszentegyháznak egyszerűségét.“ Az Eukarisztiával kapcsolatban hirdette az átlényegülést, de őszintén megvallotta, hogy annak módját, mikéntjét ö sem ismeri. A bűnbánat szentségéről azt tanította, hogy a fölol53