Szolgálat 44. (1979)

Eszmék és események - Levelek a misszióból

napfénye, az örök boldogság reménye és Isten szeretetének és részvétének égő lángja családjainkban, országunkban és a világban.

Isten áldja meg önöket.

LEVELEK A MISSZIÓBÓL

Hála a jó Istennek, aki teljesítette évtizedes álmomat: hogy misszionárius legyek a szegények között. 1978-ban a Sao Pauló-i érsek három évre Caetité missziós egyházmegyébe küldött itt Brazíliában. Három plébániát kaptam, nevük: Piripá, Tremedal és Cordeiros (báránykák). Az egyházmegye kb. akkora, mint Svájc. Az én plébániáim 3700 km-re terjednek az őserdőben, úttalan utakon, 65 000 hivővei, összesen 12 kápolnával. Három nap múlva már tudtam: aki itt gyenge, az tönkremegy, akinek nincs medveereje, az nem soká tart ki, akinek Istenbe vetett bizalma nem kimeríthetetlen, az sohasem lehet itt misszionárius.

Aszfaltútok nincsenek. A trópusi eső alámossa a földutakat. Egészen sajátos művészet az autóvezetés a hatalmas lyukak között. Hidak hiányában mindenki gyalog vagy autóval Iából ja át a patakokat. Ha az idős terepjáró beakad, akkor vesd le a cipőt, várakozz, míg szamárháton vagy lovon, autón megérkezik valaki, és térdig érő vízben told az autót. Nem tudok vezetni, így sofőrre is szükségem van. De jobb is kettesben lenni: az éles kövek felhasítják a gumikereket, motorhiba áll elő stb. A vidék tele mérges kígyókkal, skorpiókkal. 1978-ban két ember halt bele plébániám területén kígyómarásba. A nép azt beszéli, hogy egy misszionárius felajánlotta életét paptestvéreiért, és ezért nincs azóta kígyómarásos haláleset a papok között. — Eső vagy hat hónapig az évben egyáltalán nincs. A kövek átforrósodnak az úton a trópusi hőségben. Ivóvíz nincs, csak patakok és tócsák, ahonnét a lakosság bádogdobozokban meregeti a zöldesbarna vizet, miután békák, szúnyogok és egyebek ezrei fürödtek benne .. . Én legalább felforralva iszom. Mások az esővizet tartogatják évszámra, mert az „jó víz“. Egyik tervem: artézi kutakat fúratni minden falucskában. Ez megtakarítaná az orvosságok 50 %-át. A nehézségek nem hiányoznak. A gép beletörik a köves talajba, az alkatrészek pótlása legalább egy hétig tart. Egy kút költségvetése 15 000 márkára szól. — Mikor aztán elérkezik az esős évszak, arra ébred hajnalban az ember, hogy a szoba úszik a vízben. Itt a forró éghajlat alatt a házaknak rendesen nincs födémjük, csak tetőfedő cserepek. A víz átszivárog a lyukakon, és az ágyamba csöpög. — Villany- világítás nincs; nagyobb házcsoportoknak egy-egy olajmotor ad gyenge áramot este 6 és 10 óra közt. A télen Piripában kereken 100 napot töltöttünk gyertyafénynél, mert a motor megint elromlott.

Rengeteg a munkanélküli. így híveim többnyire rosszul tápláltak, és nincs erejük az óriási kiterjedésű vidék termékennyé tételére. 70 %-uk analfabéta. Jóformán sohasem volt még saját lelkipásztoruk. Több mint száz osztatlan falusi elemi iskola van, ahol a gyerekeknek elsöáldozási oktatást kellene kapniok. 1979-ben népmissziót szeretnék tartani. Mindenütt vannak ún. „animadores“ (laikus apostolok), akik vasárnaponként igeistentiszteletre gyűjtik össze a népet. 1978 júliusában 150 fiatalnak adtam lelkigyakorlatot. 40 km-ról jöttek, lovon, jeepen, teherautón. A földön ültek, „farofát“ ettek (száraz hús liszttel), forró kávét ittak tócsavízből. Látnák csak, hogy özönlik a nép a szentmisére, ha kéthavonként a pap megérkezik kápolnájukba! Anya csecsemőjével egy szamáron, vőlegény-menyasszony lóháton, lakodalmasok öszvérháton, órák hosszat lovagolva a zsúfolt kápolnáig ... Az egyik mise 4 órára van jelezve. Fél nyolckor tudom megkezdeni. 200 ember vár rám türelmesen. Tudják: itf várni kell. Útközben is állandóan feltartanak: „Jöjjön be hozzánk, Atyám! Édesapám súlyos beteg!“ Több templomépületet kellene restaurálni, sőt újjáépíteni. Ifjúsági otthon is kellene. Carai80