Szolgálat 44. (1979)

„Életük legyen és bőségben legyen“ (Jn 10,10)

„ÉLETÜK LEGYEN ÉS BŐSÉGBEN LEGYEN“ (Jn 10,10)

Egy nemrégiben megjelent karikatúrán az űrhajós a nap közelében suhan el, és izzón kilövellő protuberanciái láttán felkiált: „Micsoda esztelen energiapazarlás!“ Igen, a természet műhelyét valami hallatlanul pazar bőkezűség jellemzi. A jelentéktelen kis mezei növény százával, ezrével szórja a szélbe magvait, hogy közülük talán kettő-három olyan szerencsés helyen érjen földet, ahol új virág sarjadhat belőle. Mintha a teremtésben a célszerűség törvénye mellett ugyanolyan fontos helyet foglalna el a fölösleg törvénye.

Még inkább így van ez az emberrel. Mennyi áradó szülői becézgetés kell, hogy kiváltsa a csecsemő első visszacsillanó mosolyát! Micsoda természetes és természetfölötti erőterek kereszteződése szükséges ahhoz, hogy a renyhe lélek megmozduljon! Hány külső és belső indításról nem veszünk tudomást, míg végre egyszer rászánjuk magunkat valamire!

Miért mindez a bőkezűség? Mert a világ szeretetből lett. A szeretet pedig nem fösvény és nem számító. Csak — szeret.

De még csak akkor álmélkodunk el igazán, ha arra a „balgaságra“ tekintünk, amit Isten Jézusban müveit. Az Atya elküldte Fiát, hogy kiontsa ránk „végsőkig menő“ szeretetének egész bőségét, életében, halálában, feltámadásában, közöttünk lakozásában. Szándékának legmélyére világítanak rá az idézett jánosi szavak. Nemcsak azt akarja, hogy egyszerűen éljünk, hanem hogy bővebb, teljesebb, isteni életet éljünk. Ez a többlet: ez a kereszténység. Nem „többek vagyunk“, hanem többet kapunk. Kereszténynek lenni annyit jelent, mint belépőjeggyel rendelkezni a bővebb életre. Valóban „rendelkezni“, mert rajtunk áll, mennyire használjuk ki.

A megtestesülésben Jézus természetes emberi életünk minden mozzanatát lényegi egységbe vonta Istennel. A testet. A munkát. A beszédet. Közösségi megnyilvánulásainkat. A születést. A növekedést. A halált.

Amikor kezet fogok valakivel, Isten köszöntését és békéjét adhatom tovább. Nemcsak a szentmisén. Az utcán vagy a gyalupad mellett is. Amikor nevenapján megajándékozom barátomat, az apró ajándék nemcsak engem magamat képvisel, hanem a minden ajándék Osztogatóját is. És ennek még csak nem is kell mindig tudatosnak lenni, hiszen emberi korlátoltságunk ezt nem győzné. Elég a szándék, hogy bele akarunk kapcsolódni Isten tervébe „a mi Urunk Jézus Krisztus által.“

De persze minél mélyebben sikerül átélnünk ezt az elméletileg nehezen meghatározható, gyakorlatban azonban boldogítóan jelenvaló „több3