Szolgálat 44. (1979)

Tanulmányok - Heribert Mühlen: Faszcináció és vallásos élmény

mondja: amit ti itt csináltok, az nem az Úr lakomája. Mindenki adjon le valamit abból, ami az övé, teremtsetek mindenekelőtt közösségi viszonyt egymással, majd azután tarthattok eukarisztiát! Az istentisztelet mindenekelőtt közösségi megtapasztalása Istennek. Isten olyan Isten, aki jelen van bennünk és közöttünk, egymáshoz való viszonyunkban; elsődlegesen nem a természetben és a teremtésben, nem is a kenyérben és borban, hanem a gyülekezetben. És ha abban rend van, ha nincs vita és szakadás, csak akkor van értelme úrvacsorát tartani, — mondja Pál. Az 1. korintusi levélben egyhelyütt azt írja: „Aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az Úr testét, saját ítéletét eszi és issza“ (11,29). A teológia szerint „az Úr teste“ itt kétfélét jelenthet. Jelentheti a gyülekezetei, amelyet a Szentírás „Krisztus testé“-nek nevez. És aki nem különbözteti meg ezt az együttlétet bármi más közönséges profán összejöveteltől, az ítéletét eszi és issza, ha magához veszi az eukarisztiát. De „az Úr teste“ jelentheti a kenyeret és bort is az asztalon. Mindegyik esetben valami köze van az istentiszteletnek a rendkívülihez. Rendkívüli gyülekezet ez, és rendkívüli dolog történik benne. Az emberek azután az idők folyamán, hogy megértsék, átéljék ezt, sok mindent építettek e köré a gyülekezet meg a kenyér és bor köré: nagy székesegyházakat — a székesegyház annak kőbe vésett igézete, hogy Isten jelen van a gyülekezetben —, templomokat, egyházi ruhákat, szertartásokat, gyertyákat, tömjént... Mindent azért, hogy megtapasztaltassa az emberrel: itt valami rendkívüli történik, valami titok van. És egy ilyen ünnepélyes istentisztelet századokon át faszcinálta az embereket. Ugyanúgy az ájtatos- ságok, a zarándoklatok. Lelkűk mélyéig megragadta, megrendítette őket. De hová lett mindez? Angliában az anglikán püspökök azt mondják: nem építünk többet templomot, istentiszteleti helyet. Az istentisztelet: szociális elkötelezés, a felebaráti szeretet tevékeny szolgálata. Nincs szükségünk többé kultuszra.

Csak egy okra szeretném itt felhívni a figyelmet: A földműves kultúrából az ipari kultúrába vivő átmenet idején élünk. És a hagyományosan kialakult isten- tisztelet a földműves kultúra talaján alakult ki. Kenyeret és bort mutatunk be Istennek, azt, amit a falusi ember, a paraszt termel. Felajánláskor így imádkozunk: „Áldott vagy Urunk, mindenség Istene, mert a te bőkezűségedből kaptuk a kenyeret.“ „Áldott vagy, Urunk, mindenség Istene, mert a te bőkezűségedből kaptuk a bort.“ Eléd hozzuk és kérünk, változtasd át az emberi munka gyümölcsét. Akinek mindennapi életében nincs dolga kenyérrel és borral, aki nem termel, az csak közvetett viszonyban van az egésszel. A mi számunkra ma nem az emberek egymás közti viszonya, a szociális viszony a döntő élettapasztalat-e, nem pedig a természet és ami abban nő? Nem ke!lene-e egyszer odaállnunk és felajánlanunk Istennek a közösséget, amelyben élünk? a társadalmi kapcsolatokat, amelyekben élünk? az ellenségeskedést, másokkal való bosszúságainkat? a társadalmi igazságtalanságokat, az elnyomást, a kizsákmányolást, embernek ember fölötti hatalmát? Nem kellene-e azt mondanunk felajánláskor: „Urunk, mindenség Istene, felajánljuk neked á rendetlenséget az emberi közösségben, — változtasd át, hozd ezt rendbe, hisz csak azután tart20