Szolgálat 44. (1979)

Tanulmányok - Heribert Mühlen: Faszcináció és vallásos élmény

Itt látszik meg, mi az igazán igéző az Istenben. Lényegének lényege: az, hogy ő olyan Isten, aki szolgál, és minket is arra képesít, hogy odaadjuk magunkat. Ez egészen az anyagi adásig, az adományig, a szociális elkötelezésig menően megmutatkozik, éppen ebben mutatkozik meg. Nem valami földi paradicsom igéz meg bennünket, nem azért dolgozunk, hanem az, hogy maga Isten fordult a kisemmizettek, a megvetettek, a társadalmilag mellőzöttek felé. Ezért mondja egyszer Pál: „Pénzt adtatok, de ezzel nemcsak valamit adtatok, hanem saját magatokat, mégpedig az Úrnak.“ És csak azután, másodsorban azoknak, akik az adományt kapták.

Ezzel eljutottunk a harmadik részhez.

III. Faszcináció és Istentisztelet

Minket keresztényeket — mint minden más embert — faszéinál az, ami modern kultúránkban történik: a technika, a sport és mindaz, ami vonz. De mi ragaszkodunk ahhoz, hogy semmiféle teremtett dolog nem végső, abszolút érték. Ezért a keresztény istentisztelet feladata, szerepe minden időben az volt, hogy a világ megtapasztalását egyértelművé tegye, Istenre irányítsa, és ezáltal azzá tegye, ami valójában.

De hogy van ez ma? Ha elmegyünk az istentiszteletre, fukarkodunk a percekkel. Ha a rendes istentisztelet öt perccel tovább tart, vagy éppen tízzel is, akkor bosszankodunk. Érzünk-e megrendülést? Van-e valami az istentiszteletben, ami vonz, vagy többé-kevésbé csak kötelességteljesítés? És rendjén valónak érezzük-e, hogy csak ott kell ülnünk, és semmiképpen sem szabad megnyilatkoznunk, legföljebb egy-egy énekkel léphetünk ki magunkból? Igazán lelkünk mélyéig hatol-e az a rendkívüli dolog, ami itt történik? „a hit titka“, mint ahogy mondjuk? A keresztény egyházak jövőjére nézve alapvető kérdés lesz: sikerül-e belevennünk az életünket valóságosan betöltő világ-megtapasztalást az istentiszteletbe? Az ősegyházban ugyanis így volt. Az őskeresztények meggyőződése volt: ha összegyűlünk, mint teljes emberek vagyunk ott gyülekezetünkben, és meg szabad, meg kell nyilatkoznunk. Pál azt mondja: „Ha összegyűltök, mindenki hozzájárul valamivel: egyik egy dallal, a másik egy zsoltárral, a harmadik imát mond, a negyedik prófétái“ (vö. 1 Kor 14,26) Mindenkinek szól a felszólítás, hogy tevékenyen működjék közre, mert kicsiny házi közösségekről van szó. Az első keresztényeknek nem voltak nagy templomaik. Templomok csak a 4. századtól vannak, az üldözés befejeztével. Házaikban gyűltek össze — mondja az Apostolok Cselekedeteinek könyve. És mit tettek ott? Először is közös étkezést, lakomát tartottak. Mindenki hozott erre magával egy kis kenyeret és bort. Agapénak, szeretetlakomának hívták. És Pál itt egy egészen döntő utalást hagyott ránk. Ezeken az istentiszteleteken ugyanis az a helytelen szokás lopózott be, hogy a gazdagok sokat hoztak, a szegények viszont keveset, és a gazdagok kirakták maguk elé az asztalra és maguk fogyasztották el ennivalójukat, így megszégyenítve a szegényeket. Pál erre azt

19