Szolgálat 44. (1979)

Tanulmányok - Heribert Mühlen: Faszcináció és vallásos élmény

De kérdezzük csak: mi faszcinálta magát Jézust? Ha mindenben hasonló volt hozzánk, a bűnt kivéve, akkor fel szabad, fel kell tennünk, hogy ő is valaminek az igézetében élt, mert ez hozzátartozik a teljes emberi élethez. Jézus elutasította, hogy politikai vezér legyen, politikai felszabadítóként tiszteltesse magát. Azt is elutasította magától, hogy afféle guru, csodatevő legyen. Öt Isten akarata találta szíven, és valójában ez igézte meg mindenek fölött. „Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki engem küldött; ezért adom oda az életemet“ (vö. Jn 4,34). És ezzel az ő Istenhez való személyes viszonyával a világtörténelembe hozott valamit: egy egészen újfajta Isten-élményt. Ö nemcsak a távoli Isten megigézettje volt, akinek parancsait meg kell tartani az ószövetségben, — hanem azé az Istené, aki odaadja magát az embereknek. Azé az Istené, aki szolgál az embernek. Ránk maradt egy szó, amelyet Jézus anyanyeivén mondott, egy arámi szó: „Abba.“ A gyerekek szólították akkoriban így az apjukat, a családban volt használatos. Szószerinti fordításban talán „apukát“ vagy valami hasonlót kellene mondanunk. „Édesapám!“ Ember még soha így nem beszélt a menny és föld Teremtőjéhez! Vonzó volt számára ez az Isten, ez az Atya, akitől jött. És ez tartott egészen halála órájáig. Akkor szörnyű távolságot tapasztalt meg ettől az Istentől: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?“ És mégis, még ebben az órában is az ő Istene után kiált: „Én Istenem!“ Még mindig ő vonzotta, ő járta át lelke mélyét. A zsidókhoz írt levélben egyhelyütt az áll, hogy Jézus a kereszten felülemelkedett önmagán az örök Lélek erejében. Az Atya neki ennek a felülemelkedésnek sarkpontja. Ha akarjuk, így is mondhatjuk: faszcinációjának sarkpontja.

És hogyan megy azután Jézus halála után tovább? Jézus azt mondta: „Isten nem ebben az emberkéz alkotta templomban lakik. Én vagyok a templom! Rontsátok le ezt a templomot, és én három nap alatt ismét fölépítem!“ És azután a keresztények is Isten templomának, a Szentlélek templomának nevezték magukat. És ha a templomnak van valami köze a faszcinációhoz, a megindult- sághoz, az elragadtatáshoz, akkor Jézus halála után az egyházközség, a gyülekezet tölti be ezt a szerepet. Mert Pál azt mondja: „Ha összegyűltök, akkor mintegy Istennek élő kövekből felépült háza vagytok“ Minden keresztény mindenki számára az a hely, ahol az Isten megtapasztalható. Minden felebarát rendkívüli ember mindenki számára; egyszerre vonz és kisiklik a kezünk közül. Jézusban ez egészen odáig megy, hogy nem az vonzza őt, ami emberileg tetszést kelt, hanem éppen a szegények, a kisemmizettek, a megvetettek, a társadalmilag mellózöttek. Értük élt. Az igazi keresztény faszcináció útja a kereszten át vezet: megfeszített faszcináció. Nem valami felszínes lelkesedés, múló entuziaz- mus. Hanem mély megrendültség attól, hogy Isten annyira Isten, hogy odaadja magát nekünk. A János-evangéliumban áll egyhelyütt egy mondat, amely ilyen faszcinációról, ilyen megrendültségről tanúskodik: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta oda“ (3,16). Ez a pünkösd élménye. „Ezt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, az Isten felmagasztalta, .és most kiárasztotta Lelkét, amint látjátok és halljátok.“ Ez rendítette meg őket olyan mélyen: szíven találta őket.

18