Szolgálat 44. (1979)

Tanulmányok - Heribert Mühlen: Faszcináció és vallásos élmény

amibe belevetítheti vágyát: határai közül kilépni, önmagán túlemelkedni. Ezért szeretném egész röviden összefoglalni az eddigieket:

1. A faszcináció ősi emberi élmény, az emberi lét tartozéka.

2. A faszcinációban egyszerre megtapasztaljuk a közelséget valamihez és a különbséget tőle. Úgy is mondhatnánk: a faszcináló valami azzal húz maga felé, hogy visszahúzódik előlünk. Sót minél jobban visszahúzódik, annál igé- zóbb számunkra. Mert ha birtokba vesszük, ha bírjuk, használjuk, elhasználjuk, ha mindennapossá, megszokottá vált, akkor már csak mindennapi, többé nem rendkívüli. Aki házat akar építeni, éveken át foglalkozik tervekkel, álmodik róla, — ha pedig benne lakik, akkor megszokottá, mindennapivá válik, akkor valami újat keres, ami ezután vonja igézetébe.

3. A faszcináció mindig kívülről árad felénk. Saját magunk bűvölete nem elégít ki bennünket. Ilyen is van, hogy valakit saját maga bűvöl el, saját magát tartja pótolhatatlannak, páratlannak. De az az ember, akit saját maga faszcinál, ezzel tulajdonképpen csak elismerést koldul másoktól. És abban a mértékben, ahogyan koldulja, megtagadják ezt tőle a többiek. Csak azzal a faszcinációval vagyunk elégedettek, amely kívülről származik. Hiszen csak akkor tudunk igazán „magunkon kívül“ lenni.

4. Ami faszcinál, az legtöbbször rendkívüli, szokatlan. Törekvése, hogy az abszolútnak, a kétségbevonhatatlannak, a végső, legmagasabb értéknek dicsfényével vegye körül, sérthetetlennek adja ki magát. Ami sérthetetlen, azt szentnek hívjuk. Ezzel eljutunk megfontolásaink második szakaszához:

II. A keresztény hit és a faszcináció

Valaki talán azt gondolja: ez most nehéz ügy. Mi köze a keresztény hitnek a faszcinációhoz? Egyáltalán alkalmas ez a szó kifejezni azt, amit a keresztény hitben megtapasztalunk? A huszadik században élünk. Sokféle lelkesedés százada ez; és új élmény új szótárat is követel. A „faszcináció" szó a 18. században keletkezett, és még teljesen nyitott arra, hogy új vagy másfajta tartalommal töltsük meg.

De nézzük csak: hogy volt a Názáreti Jézussal? Elmondhatjuk-e, hogy kortársai számára faszcináló személyiség volt? Az a leírás, amit az Újszövetség ad nekünk róla, megmutatja, hogy vonzódtak hozzá, hogy futottak utána, hogy csodái mélyen hatottak rájuk, és ugyanakkor mégis visszahőköltek tőle, mert idegennek tűnt. De éppen ez az idegenség vonzotta őket. Különösen a feltámadás eseményéről tudósítanak úgy az evangélisták, hogy félelmet és örömet vált ki. A pásztorokról is ezt olvassuk: „Ne féljetek, nagy örömet hirdetek nektek“ (Lk 2,10). Félelem és öröm, közelség és távolság mindig sajátosan összevegyül. A csodákról pedig elbeszélik az evangélisták, hogy az emberek magukon kívül voltak. „Ilyet még sohasem láttunk“ — olvassuk egyszer szószerint Márknál. Az emberek megdöbbennek szavaitól, pl. mikor azt mondja: „Ha tanítványom akarsz lenni, menj el és add el mindenedet.“ Ez szíven talál.

2

17