Szolgálat 43. (1979)

Eszmék és események - A papi hivatás (F. Klostermann)

egyik jele. Még kevésbé azonos valami érzelmi hajlandósággal. Ez még csak nem is szükséges, sőt sokszor nem is igazi kritériuma az isteni hívásnak. — A külső hivatás annyit jelent, hogy a közösség, feje, a püspök által szentelésre bocsátja a jelöltet. Csak ezzel válik az (illetőnek a hivatása teljessé. Ez számára az utolsó — persze szintén nem az egyetlen — kritérium, hogy fölismerje: hivatást kapott istentől. Természetesen ezt sem szabad miisztifikáInunk, és minden felelősséggel csakis a püspököt terhelnünk. Neki is csak „emberi“, sőt nagyon is közvetett lehetőségek állnak rendelkezésére. Ez azonban nem zárja ki, hanem magába zárja Isten működését. Hogy a közösség és püspöki vezetője kezében van a végső döntés, az nagyon megfelelő, hiszen nyilvános, közösségi szolgálatra bocsátásról van szó.

A konkrét hivatás a papság esetében rendesen nem fejlődik másképp, mint más „emberi“ hivatásoknál. Alkalmasság, hajlam, érdeklődés és a társadalmi (itt egyházi) szükségletek útján mutatkozik meg az embernek. Ezért rendes körülmények között az isteni hívás belső biztonságérzete sem nagyobb, mint más hivatásoknál.

Döntő kérdés, hogyan megy végbe konkréten a hivatás „dialógusa“, hogyan ismeri föl, hogyan veszi észre benne az ember Isten hívását. Mert Isten kiválasztásának és hívásának nincs értelme, ha az egyes ember nem tud róla megbizonyosodni, nem tudja megtapasztalni: igen, nekem hivatásom van. De itt is józanságra van szükség. Bizonyos, hogy a hivatás kegyelem; de éppen ezért mindabban mutatkozik, amiben amúgy is elér bennünket, és ugyanazon a módon, ahogyan a kegyelem különben is működik: Isten szól hozzánk az élet tényein és eseményein át, hajlamokban és igyekezetben, adottságokban és tehetségben, a világ és az egyház helyzetében. Szól azzal, ahogyan a választható hivatásokat folyvást összehasonlítgatjuk adottságainkkal, köztük hajlamainkkal, érdeklődésünkkel, hogy így megállapítsuk, mire vagyunk alkalmasak. Ö szól az indítékok elmélkedö-imádkozó fontolgatásában, vizsgálatában, a környezet keresztény légkörében, a család egyházias, papokat megbecsülő levegőjében, papi barátokkal való beszélgetésben és találkozásban, konkrét egyház- község: munkában. Gondolkodásunknak, akaratunknak és érzelmeinknek mindezekben az indításaiban Isten szól hozzánk; végül pedig az egyházi közösség és püspöki elöljárója által.

Mindebben Isten hív. De ez a meghívás nem menti föl az embert az alól, hogy vizsgálódjék, szabadon válasszon, hitben és bizakodva döntsön. Közben mindig világosabban megállapítja alkalmasságát, lassan kialakul és kiérik meggyőződése, hogy ez a hitből fakadó szolgálat az ö konkrét útja; kialakul a helyes szándék, a készség és a hajlam erre a hivatásra, amelyet csakis a hitből táplálkozva élhet. Ettől az utolsó mozzanattól eltekintve mindez nem történik másképp bármilyen komoly keresztény hivatásválasztásnál sem.

Sok fiatalembert kínoz a bizonyosság kérdése. De itt is józanul kell gondolkozni. Mint minden más emberi választásnál, itt is csak emberi, erkölcsi bizonyosság létezik, ami nem zárja ki a kockázatot, hanem tudatosan számolnia

78