Szolgálat 43. (1979)

Tanulmányok - Puskely Mária: A szeretet világvándorai: Raoul és Madeleine Follereau

116-ra nő. „Ügy megértettük kereszteshadjáratának fontosságát és értékét, hogy tízéves tervet dolgoztunk ki Szenegálban a lepra megszüntetésére“ (Léopold Senghor elnök). 1964-ben a XI. világnapot Madagaszkár betegei között töltik. Egyik régi barátjuk így köszönti őket: „Első látogatástok alkalmával egészséget, gyógyulást, egészséges gyerekeket, hazatérést Ígértetek. Megköszöntük szereteteteket, de lelkünk mélyén nem hittünk szavaitoknak. Most látjuk, hogy ostobák voltunk. Hiszen az igazságot mondtátok, sőt annak is csak a felét.“ 1965-ben 127 ország vesz részt a XII. világnap ünneplésében. 1966- ban megalakul a Lepraellenes Szövetségek Európai Federációja. A Szervezet az USA és Japán belépése után 1976-ban válik nemzetközivé.

1972-ben Follereau két súlyos műtéten esik át. Fájdalmasan veszi tudomásul, hogy nem utazhat többé, nem találkozhat „gyermekeivel“. Kapcsolata mégsem szakad meg velük. Lakásukra özönlenek a világ minden tájáról érkező levelek, állandóan szól a telefon, jönnek a látogatók. Nem csökken a harc, csak a stratégiát kell kissé módosítani. Most is tart előadásokat, és ilyenkor elfelejti a fizikai fájdalmat, a kor és kiállott szenvedések súlyát. Most is a régi tüzes, brilliáns előadó. A pódiumon mindig mellette ül Madeleine. Raoul büszkén mutat rá: 32-szer járták körbe a földet, több millió km-t tettek meg együtt. „Ha egyedül látogattam volna, a lepratelepeket, betolakodóként tekintettek volna rám és bizalmatlanok lettek volna. De velem volt a feleségem . . . “ Madeleine mama valóban mindig jelen volt mosolyával, segítőkészségével, figyelmével és rendíthetetlen türelmével. Mindig készen állt arra, hogy átölelje a leprás gyerekeket, asszonyokat, ö teremtette meg a bizalom légkörét. Sokszor ő nyitotta meg a leprások ezer lakattal lezárt szívét. Follereau szívesen idézi fel a következő esetet: ketten fedezték fel a tizenöt éves Pierre-t, aki iskolás volt, de egy napon leprafoltokat észleltek rajta. Kivetették az iskolából, a családból, a városból. Szennybe, nyomorba, állati sorba került. Már szinte beszélni is elfelejtett. Follereau szavaira nem válaszolt, s minden közeledési kísérletre süket maradt. Ekkor Madeleine mama vette ölébe, simogatta, becéz- gette, míg csak meg nem szólalt. Follereau felismerte, hogy a fiú leprája nem fertőző. Ezt mondta neki: „Ide figyelj, Pierre! Azt mondják, hogy a leprások apja vagyok, tehát te a fiam vagy. Gyere velem oda, ahol ápolni fognak, és én megígérem neked, hogy visszamész az iskolába.“ Egy év múlva Pierre folytatta tanulmányait.

„Életem legnagyobb szerencséje, kincse a feleségem! ö volt támaszom és néha egyetlen vigaszom.“ És míg ezt mondja, olyan pillantást vet a mellette mosolygó Madeleine-re, mint amikor 15 évesen megismerték egymást. Közös emlékeik tárháza kimeríthetetlen. Egyszer Bolivia egyik fennsíkján, a kicsuasz indiánok között Madeleine vakbélrohamot kapott. A legközelebbi orvos 1000 km-re volt. Nem volt másuk, mint egy 2 cm-es gyertya és három szál gyufa ... Madeleine kétrét görnyedve jajgatott . . . Raoul azon az éjjelen megószült.

Egy más alkalommal mindketten lázasak voltak, félrebeszéltek, nem értették egymást. Próbálkoztak, egymás felé nyúltak, aztán mindketten visszazuhantak

50