Szolgálat 43. (1979)
Tanulmányok - Armand J. Nigro: Az imádság: személyes válasz Istennek
beszélni, hátha van ott valaki. Inkább először észreveszünk valakit, a szemébe nézünk. Biztosak vagyunk benne, hogy ha mikrofonba beszélünk, a rádióhallgatók várják a szavunkat; vagy ha belenézünk a kamerába, ott vannak a tévénézők; vagy ha szalagra beszélünk, valaki le fogja hallgatni. Csakis valamiféle személyes jelenlét esetén beszélünk és felelünk. Ilyen az imádság is. Néha, attól a jó és szent vágytól indítva, hogy érintkezésbe lépjünk Istennel, hetet-havat összehordunk. Mindjárt azzal kezdjük, hogy felindítjuk a hitet, reményt, szeretetet, töredelmet vagy bánatot; kérünk ezt vagy azt, vagy éppen csak mondunk valamit, hiszen végre is nem ülhetünk ott tétlenül; tehát „mi“ csinálunk valamit, mi mondunk valamit! Erre mondom: hetet-havat összehordunk. Mert ha előbb tesszük ezt, mint igazából tudatára ébredtünk volna Isten jelenlétének, az olyan, mintha egy sötét terembe nyitnánk és ott beszélnénk, mert talán csak van ott valaki és hallgat ránk. Fontos, hogy először békésen és nyugodtan időt vegyünk magunknak (akkor is, ha csak néhány percünk van imádkozni) és tudatosítsuk Isten szerető, teremtő, fenntartó, megistenítő jelenlétét, mert az ima erre adott személyes felelet. Tehát az első lépés Isten jelenlétének elismerése, a második a hálaadás. A harmadik a szerető felelet. Ha valaki szabadon szeretetével ajándékozza meg az embert, ez a válasza rá: „Én is szeretlek.“ Amikor ezt mondjuk Istennek, abban benne van, hogy tudjuk: Ö szeret bennünket elsőnek. Erre a legjobb felelet: „Istenem, Atyám, Krisztus, Testvérem, Szentlélek Istenem, én is szeretlek benneteket!“ Ami a kérő imát illeti, remélem, nem gondoljuk, hogy ez tökéletlen ima lenne. Ha napos időt kérünk Istentől, vagy hogy múljék el a náthánk, vagy valami fontosabb, szentebb dologért imádkozunk, mondjuk a nemzetközi békéért és igazságosságért, az nagy tiszteletadás Isten iránt. Kifejezője annak, hogy „olyanok leszünk, mint a kis gyermekek“, akiket Jézus figyelmünkbe ajánlott és megtisztelt. A gyermek, aki a szüleihez jön és kér tőlük valamit, nagy tiszteletet tanúsít irántuk. Hisz mi mást mond vele, mint hogy: „Ti jók vagytok és meg tudjátok adni, amire szükségem van. Vehetek egy kis cukrot?“ Ha így közeledünk Istenhez, abszolút, tökéletes függőségünk és rászorultságunk érzésével, akkor tudatában vagyunk, hogy neki drágák és fontosak vagyunk, és hogy nélküle semmi sem vagyunk, mert mindazt, amink van, sze- retete árasztja belénk. Ezzel a tudattal mélyen elismerjük, mi ö és mik vagyunk mi. Nem maga Jézus mondotta-e: „Ha imádkoztok, álljatok Isten elé és mondjátok: Abba (zsidó becéző kifejezés az édesapára), add meg ma a mindennapi kenyerünket, bocsásd meg a mi vétkeinket, ne vigy minket a kísértésbe, szabadíts meg a gonosztól.“ Figyeljük meg, milyen sok a Miatyánkban a kérés. Urunk arra tanít, hogy így imádkozzunk. Ha helyesen végezzük a kérő imát, akkor azt jelenti: „Istenem, Te minden vagy: mindenek Teremtője, Fenntartója, Megistenítője, megbocsátó, kegyelmes Ura, gondviselő Istene, és én egészen • * 33
