Szolgálat 43. (1979)
Tanulmányok - Széneszi Miklós: A Lélek és a közösség
Barátaimban érdekel-e, hogy a másiknak van-e hite, amit megoszthatunk, amivel egymást erősíthetjük? Krisztusban találkozom-e velük? Pedig mennyire kellene ez, hogy gyermekeinknek olyan környezetet tudjunk biztosítani, ahol az ö Lelke az éltető elem! Prőbáljuk-e együtt sugározni Lelkének szeretetét? Egyedül nem könnyű ez. S evvel fölvetődik a kérdés: egyházközségünket vajon ez a Lélek élteti? Mire épül tulajdonképpen? Hagyományra? Vagy csak arra szolgál, hogy tágabb körű ismeretséget biztosítson számunkra, amit mi, a nagyvárosok névtelenségében élők annyira szomjazunk? Ha ez az összekötő kapocs, akkor hamar foszlásnak indulhat ez az „egyházközség“, mert rövidesen észrevesszük, hogy ezt a szerepet más, Krisztus nélküli közösség is kielégítheti. Krisztus kegyelmének jele és eszköze akarunk lenni? De nem kellene-e akkor szüntelen az ő Lelkét segítségül hívni, sugallataira szívünket tárva tartani? 3. egy szívvel-lélekkel Istenhez emelték szavukat“ (Csel 4,24). „Testvérek, Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, éljetek mindnyájan egyetértésben, ne szakadjatok pártokra, legyetek egyek ugyanabban a lelkületben“ (1Kor 1,10). Akiket a Lélek eltölt, azok egy szívvel-lélekkel találkoznak Istennél. Itt látszik meg, hogy természetfölötti közösséget alkotnak. Istennél találkoznak, benne egyesülnek. Ugyanakkor emberek: szívük-lelkük, érzelmeik, gondolataik és törekvéseik egybeforrnak Isten előtt. Amikor valaki először fedezi föl, hogy lehetséges a szív és lélek egysége, mohón veti rá magát arra az útra, ahol fölfedezni vélte. A szerelmes így látja azt, akit szeret, a baráti kör ezért vonz és késztet minden áldozatra. Még inkább áll ez akkor, ha megsebzett, lelkűk mélyén szenvedő emberek találnak olyanokra, akiknél simogató kezet, megértő szívet remélnek. Evvel magyarázható jórészt fiatalságunk igénye megértő baráti 'körre. Legtöbbjük szíve kiszáradt a fogyasztó társadalom személytelensége, nem egyszer a családi otthon üressége vagy rendezetlensége következtében. Mennyivel lelkesítőbb — gondolja — az a közösség, amelyik Isten nevében akarja megosztani életét, kész a másikat befogadni! A közösségi kapcsolat első szakasza rózsás ígéreteket rejt magában. Úgy érezzük, hogy minden nagyszerű lesz. A másik megéri, hogy lemondjak saját kívánságaimról. A legegyszerűbb, mindennapi eseményekben épp úgy kész vagyok vele tartani, mint a hit mélységeiben. Makarónit akar enni? Azt szeretem most én is, bár néhány héttel előbb rá se tudtam nézni. Imádkozzunk? Kész örömmel, jóllehet kissé bizonytalan vagyok ilyen dolgokban . . . stb. „Egy szív, egy lélek“ lettek a jeruzsálemi hívek, ismétli többször is Lukács (Csel 2,44-47; 4,32-36 ; 5,13). A Lélek kiáradó ereje, az apostolok bátorsága, Krisztus közelsége elsöprő lendületet adott nekik, s ez ragályoson hatott a többiekre. Ebben részesedhettek a korintusiak is. Annál megdöbbentőbb az a kép, amelyet Szent Pál alig 4—5 év múlva rajzol a közösségről. Pártoskodnak egymás között, bírálhatják vezetőiket, önkéntelenül is kérdezhetjük: 27