Szolgálat 43. (1979)
Halottaink - Lovas István (J. H.)
ben, családlátogatások alkalmával, az utcán váratlan találkozáskor, üzletben, hivatalban, az autóban utazás közben beszélgetve. Plébániája mindig tárva volt mindenki előtt. Amikor elbúcsúztunk, mindig éreztük, hogy valami pluszt, több hitet, reménységet, derűt kaptunk tőle. Különös gondot fordított az ifjúság s főleg a kis gyermekek lelkének építésére. „Engedjétek hozzám a kisdedeket, mert övék a mennyek országa“ — volt a jelszava. Világosan megindokolta ennek fontosságát. Mint modern pap vallotta, hogy a műszaki, technikai fejlődés — amelynek vívmányait maga is szívesen felhasználta eszközként lelkipásztori munkájában — világszerte nagy, eddig ismeretlen jólétet hozott a széles néprétegek számára. De tisztán látta ennek veszélyeit is. Ezért hangsúlyozta: „Nem lehet elég korán elkezdeni a gyermekek lelkének építését.“ Különösen nagy gonddal végezte a hitoktatást és a ministránsok képzését. Építő pap volt a szó fizikai értelmében is. A diósdi egyházi létesítmények építésének és felújításának egész sora fűződik nevéhez: a templom külső tatarozása, tető- szerkezetének felújítása, templomfűtés, a harangozás villamosítása, a belső berendezés teljes átalakítása és korszerűsítése, modern, művészi, nagyméretű mozaik oltárfreskó készítése: a Gellért-kápolna tatarozása: új plébániahivatal építése, amelybe saját vagyonát is beleáldozta. Mindez hét év alatt! Végül az új temetői ravatalozó. „A temető rendezése lesz az utolsó munkám“ — mondotta. Gyorsan, lázasan, türelmetlenül dolgozott. Mintha érezte volna, hogy már nem sok idő adatik számára. Plébános! munkája mellett mint esperes a kerület minden plébániájának lelki és anyagi gondját magára vette. Nem tett különbséget, ott segített, ahol legjobban kellett. A második, amiben példát mutatott nekünk, nagy-nagy optimizmusa. Nemcsak hitte, de tudta is, hogy minden sikerül, amibe belefog. Optimizmusát átplántálta másokba is. Nehéz helyzetekben, súlyos betegségek esetén saját korábbi életéből véve példát bátor helytállásra buzdított. „Meglátjátok, majd minden jóra fordul. Az Isten nem hagyja el azokat, akik benne bíznak.“ Harmadik jellemzője végtelen szerénysége volt. Szinte elbújt művei mögött. Különleges érzéke volt ahhoz, hogy teljesen elszemélytelenítse magát. Amikor szerettük volna a templom bejáratánál elődeink szokásainak megfelelően márványtáblán kiírni, hogy templomunk megújításában mikor mi történt, ő tiltakozott: „A mű a fontos, nem azok, akik csinálták.“ Amikor 1978 nyarán pappá szentelésének 40., Diósdra jövetelének 10. évfordulóját kívántuk ünnepelni, azt mondta: „Ne ünnepeljetek. A munkás hétköznapok az érdekesek. Azok viszik előre az ügyet, nem az évfordulók.“ Negyedik kiemelkedő tulajdonsága a felebaráti szeretet. Mindenkit szeretett, mindenkivel jóban volt. Ha hallotta, hogy valakiről rosszat mondanak, intett: „Ne ítélkezzetek, hogy el ne ítéltessetek. Az ítélkezést hagyjátok Istenre!“ Ha őt magát érte hántás, mindig tudott megbocsátani. Különösen sugározta szeretetét azokra, akik az élet perifériáira szorultak. A betegekre, a bénákra és nyomorékokra, az árvákra, az elesettekre, az öreg nyugdíjasokra és a nyugdíj nélkül! öregekre. Segítette őket jó szóval, vigasztalással, anyagiakkal, s ha kellett, saját fáradságos fizikai munkájával. És végül, ami az előzőkből egyértelműen következik: igazi lelkipásztor volt. Pásztora a reá bízott nyájnak. Élete példája követelésként áll előttünk. Ahogy Juhász Gyula írta Gandhiról: „E férfi nem ágál s beszél — de példaképpen él, — s köntösét és gondoltját — egyként osztja meg — fajának minden sarjával.“ Váratlan halála miatt megdöbbent szomorúság tölt el, de reánk hagyott példájából erőt merítünk. Megfogadjuk, hogy erősítjük katolikus hitünket. Ezt nemcsak a templomban, a szentségekhez járulásban fejezzük ki, hanem elvisszűk a krisztusi hitet és a krisztusi magatartást a templomon kívülre is, az utcára, a gyárakba, a hivatalokba, a munkapadok mellé. Saját magatartásunkon keresztül mutatjuk feji nem hivő felebarátaink előtt. Őt pedig arra kérjük, hogy a jó Isten előtt könyörögjön érettünk, hogy fogadalmunk megtartásához adjon elég erőt, hitet és bátorságot. J. H. 102
