Szolgálat 43. (1979)

Halottaink - Lovas István (J. H.)

hogy a főiskolai és gimnáziumi tanári kar két legértékesebb tagja ő és Edgár. — Diákjai azért is szerették, mert mindig kiegyensúlyozott, derűs és kedves tudott velük lenni, és a legkisebb részrehajlást sem tapasztalták nála sohasem.

Pannonhalmi működése közben egy ideig házgondnok is volt, majd élete végéig a ruhatárt vezette. A nővérek is mindig értékelték higgadt, világos és mindig határozott utasításait.

A pannonhalmi gimnázium építésekor ő volt a Rend részéről kijelölve az építkezés felügyelőjéül. Nagyon jó kapcsolatokat tudott kialakítani a mérnökökkel; de ugyanakkor mindennek pontosan utána nézett.

Rendtársai nagyon becsülték; többször akarták elöljárónak megválasztani, perjelnek is, de ő ez elöl mindig kitért. Azt szokta mondani: „A Rendben legjobb egyszerű közlegénynek lenni.“

Szerzetesi és papi élete is feddhetetlen volt. Egész addig, míg betegsége végleg kórházba nem kényszerítette, betegen is minden nap elmondta szentmiséjét. A szerzetesi közös élet minden megnyilvánulásán részt vett, nagy munkája mellett is mindig ott láthattuk a kóruson, mikor rá került a sor. Semmiféle rendi csoportosulásnak nem volt tagja; mindig a szelíd mérséklet jellemezte véleményeiben és társaival való kapcsolataiban is. Rosszindulatú vagy szeretetlen megjegyzést nem lehetett tőle hallani, bár enyhén fanyar és csípős humorát többször alkalmazta.

Már főiskolai tanár korában is — mint természetrajzszakos —, de még inkább nyugdíjaztatása után minden idejét és erejét a pannonhalmi kertre fordította. Alatta lett hivatalosan is országos arborétummá a kertünk, fajokban (kb. 700) egyik leggazdagabb. önzetlen munkával, jó kapcsolatok kialakításával rengeteget szerzett a kert részére; ügyes cserékkel is sokszor hozzájárult az állomány gazdagításához. Fizikailag is nagyon sokat dolgozott benne. Ahogy az idő engedte, szinte reggeltől estig ott lehetett találni. 1977. februári operáoiója után, mikor biztosan tudta már, hogy menthetetlen, még mindig személyesen és nagy munkával ültetgette ki a már a télen előkészített palántákat. Halálakor a Szombathelyi Erdőfelügyelőség is úgy emlékezett meg róla, mint felejthetetlen munkatársról.

Erős szervezete sokáig küzdött a fokozatosan kifejlődő halálos kórral, a hasnyálmirigy-rákkal, amely többször okozott epevezetékelzáródást és így sárgaságot. Többször operálták, de minden operáció után újból teljes odaadással folytatta munkáját. 1977. okt. 12-én vitték be utoljára a kórházba, ahonnan már nem tért többé vissza közénk élve. Betegségét, fájdalmait csodálatos türelemmel és lelkierővel viselte, és lélekben teljesen felkészülve, nyugodtan várta az Úr hívó szavát, amely Szt. Márton napján, nov. 11-én szólította őt Magához. Nov. 17-én temettük el a Boldogasszonykápolna kriptájába nagy részvét mellett. Hű szolgájának az Úr adja meg bőséges jutalmát!

Confrater

LOVAS ISTVÁN diósdi esperesplébános (1910—1978)

Tíz éve ismertük őt. Azon az emlékezetes 1968-as szeptembervégi vasárnapon, amikor Szent Gellért püspökünk ünnepét körmenettel ültük meg, mutatkozott be Diósd hívőinek. Már akkor éreztük, hogy nem mindennapi egyéniség érkezett közénk.

Mi az, amit — most már sajnos csak mint állóképet — emlékeinkben megőrzőnk róla?

Az első a fáradhatatlansága, szívós, kitartó, szorgalmas munkája. Belső tűzzel, fiatalokat megszégyenítő lendülettel, munkatempóban dolgozott. Féktelen és fékez- hetetlen volt a munkában. Építő pap volt a szó lelki és fizikai értelmében egyaránt.

A lelkek építésében nem szorítkozott a templomi szentbeszédekre és a szentségek szolgáltatására. A lelkeket építette baráti körben, fehér asztal melletti beszélgetésekül